Alelnöke volt a Hungária"-nak, alapos műveltsége, elmélyült filatéliai tudása és tevékenysége, segíteni kész emberiessége bélyeggyűjtői körökben közismert volt. Nemzetközi bélyegkiállításokon első díjakat nyert, szakcikkeit a bel- és külföldi szaklapok is rendszeresen közölték. Úgy tarjuk, hogy feltalálója volt a ma carte maximum néven ismert képeslapok általa maximafiliának elnevezett gyűjtésének. Ezt egy, a krassó-szörényi nagy árvízet ábrázoló, a bélyeg megjelenésének napján, 1913.11.20-án lebélyegzett 10 filléres árvízbélyegünkkel, a képes oldalán bérmentesített lappal kezdte el (ld. Monográfia I. 51.o.).

Az általa kezdeményezett új gyűjtési módról a külföldi gyűjtőket is informálta és évtizedeken át kitartóan művelte a filatélia ezen új irányát. 1936-ban a belga Libre Echange c. ismert szaklapban hosszabb tanulmányt írt a témáról, amit külföldi szaklapok egész sora vett át.

Országgyűjteményének saját készítésű lapjait áttetsző előzéklappal látta el, melynek bal oldalán levő hasábjában tüntette fel a kiadásra vonatkozó, a szakirodalomban addig csak szórványosan megjelent adatokat és e módon a szöveg olvasása közben az áttetsző lapon keresztül a bélyegek is láthatók voltak. Így felépített gyűjteménye végül a magyar bélyegkiadások valóságos adattárává fejlődött, mely az 1940-es években "A Magyar Postabélyegek Adattára" címmel két kiadásban könyv alakban is megjelent és adatai a mai modern magyar bélyegkatalógusunknak is alapjául szolgáltak. (Készült a Monográfia I. kötete és a wikipédia szócikke nyomán.)

Budapesten született és a tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán fejezte be. Pár évig Magyarországon dolgozott építészmérnökként, de szabadságvágya miatt 1966-ban elhagyta az országot és négy évig Németországban dolgozott vendégmunkásként. 1970-ben Svédországban, Stockholmban telepedett le, ahol az év végén megkapta a svéd állampolgárságot. Ott megismerte finn származású feleségét, akivel több mint 4 évtizedet töltöttek el együtt. Közben - amint lehetett - minden évben kétszer-háromszor is hazalátogatott Magyarországra, így kiválóan ismerte a magyar társadalmi és filatéliai életet is. A gyerekkori filatéliai szeretete Svédországban teljesedett ki és érdeklődése a magyar díjjegyesek felé irányult. A 70-es, 80-as és 90-es években jelentős kutatásokat végzett ezen a téren és az akkori kor neves magyar gyűjtőivel (Gary Ryan, Orbán Ferenc, Nagy Dezső, Simády Béla) tartotta a kapcsolatot.

Az 1980-as és 90-es években több nagy FIP kiállításon vett részt magyar díjjegyes gyűjteményével és nyert ott aranyérmeket. Rendszeres írója volt a Bélyegvilágnak, illetve később a Philatelicának. Legjelentősebb cikkei:

1957-ben vegyészként végzett Szegeden a József Attila Tudományegyetemen. A Szerves Kémiai Tanszéken lett 1967-ben a kémiai tudomány kandidátusa, és a tudomány doktora fokozatot 1974-ben szerezte meg. 1977-ben professzorrá nevezték ki, 1979-ben tanszékvezető egyetemi tanár lett a Gyógyszerkémiai Intézetben, 2003. október 1-jétől nyugdíjba vonult, de ezt követően is emeritus professzorként tevékenykedett. A gyógyszerkémia oktatását korszerűvé fejlesztette, a tananyagból színvonalas jegyzeteket írt. Közel 400 tudományos közleménye jelent meg nemzetközi folyóiratokban, neve 300, többnyire külföldön megtartott tudományos előadásban szerepel. 25 összefoglaló közlemény és könyvfejezet szerzője és 24 gyógyszerszabadalom társszerzője. Jelentős közéleti, szakmapolitikai tisztségeket töltött be.

Szakértője volt a festészetnek, elsősorban a modern magyar és a szegedi festészetnek. A magyar filatélia jeles alakja volt, tudományos szinten foglalkozott a bélyegekkel. A magyar postatörténet területén mintegy 35 tanulmány szerzője. Az Európai Filatéliai Akadémia (AEP), a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége, a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság, az American Philatelic Society, a Society for Hungarian Philately USA, a Hungarian Philatelic Society of Great Britain, az Österreichischen Philatelistenklub "Vindobona" Wien, az Arbeitsgemeinschaft Ungarn e.V. im BDPh e.V. és az INFLA-Berlin Verein der Deutschlandsammler e.V. tagja. Fontosabb kiállítási eredményei: HUNPHILEX BUDAPEST 2000: Arany érem és különdíj; EUORO-CUPRUM 2002, Ljubin: Arany érem; Washington 2006 (FIP): Large Vermeil (aranyozott nagy ezüst érem). 2008-ban megkapta a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Filatéliai-díját.

Filatéliai érdeklődésének középpontjában a 1945-46-os bélyegkiadások álltak. Példa értékű munkakedvére, kitartására és akaraterejére jellemző, hogy már súlyos betegen, hónapokon át írta az inflációs kiadásokról szóló cikksorozatát a Bélyegvilágnak, és az utolsó héten még Nyíregyházi bélyegtörténet-írással kapcsolatos terveiről beszélt telefonon, melyet végül is fia fejezett be, és publikált. (Készült a Szegedi Tudományegyetem Gyógyszertudományi Karának interneten megjelent publikációjának felhasználásával.)

Basaharcon született, tanulmányait a Közgazdasági és Számviteli Főiskolán fejezte be. Művészettörténeti érdeklődése elvitte többek között a bélyegek és az olasz nyelv behatóbb ismeretéhez is. Nem véletlen, hogy az ipari formatervezés felé vette az irányt. A ranglétrát végigjárva az Ipari Formatervező Intézet vezetőjeként ment nyugdíjba. Pályája itt is összefonódott a bélyegekkel, hiszen Dudás László bélyegtervezőt is munkatársai közt tudhatta.

Szenvedélyét 1938-tól a Hungária Magyar Bélyeggyűjtők Körében folytatta. A háború és a polgári egyesületek felszámolása után a II. kerületi Bélyeggyűjtő Körbe lépett be, amelynek előbb titkára, majd a 60-as években elnöke lett csaknem élete végéig. Utolsó éveiben tiszteletbeli elnök volt. A MABÉOSZ-nak 1962-ben lett vezetőségi tagja. A szövetségen belül a Tudományos Munkaközösségnek végig aktív résztvevője, titkára, majd elnöke. A szakosztályok megalapításakor a munkaközösségből alakult Postatörténeti szakosztály elnöke. Alapító tagja a Magyar Filatéliai Tudományos Társaságnak (1989) amelynek pénztárosa, elnökségi tagja volt évekig. A MABÉOSZ-nak 1995-től nagy megbecsülésnek örvendő tiszteleti tagja.

A hazai szervezeteken túl rangos külhoni filatéliai társaságok is soraikba fogadták a nemzetközi hírnévre szert tett gyűjtőt, kiállítót és szakírót: tagja volt a Royal Philatelic Society-nek, a Hungarian Philatelic Society of Great Britainnek, az Arbeitsgemeinschaft Ungarnnak. A FIP Postatörténeti Szekciójában sokáig ő képviselte hazánkat.

Komoly eszmei és piaci értékű gyűjteményeivel hazai és nemzetközi díjakat nyert. Első eredménye az 1956-os Tel Aviv-i kiállítás bronzérme, majd a 80-as évektől a FIP-aranyérmes minősítések, többek között az 1986-os Stockholmián, az 1988-as Finlandián, az 1989-es Philexfrance-on, az 1990-es Stamp World-ön, az 1992-es Eurofilexen.

Jeles nap volt Bér Andor és a Bélyegmúzeum életében 2004. október 18-a: 95. születésnapján adományozta a múzeumnak kincsei legjavát, a Pápai Állam előfutár és bélyeges időszakának kollekcióját, ill. a magyar bélyegelőtti levelek gyűjteményét. Önzetlenségét hirdeti a Donátorok Falán elhelyezett képe.

Az ekkor kapott Gervay Mihály-díj és a "Postáért" aranyérem betetőzése volt a tartalmas életút számos elismerésének. Maga is alapított kitüntetést: 2001 óta adjuk át évente az erre érdemessé vált fialtelistáinknak a Bér Andor Vándordíjat. Szakmai tekintélye és cikkíró munkássága okán meghívták a Filatéliai Szemle szerkesztőbizottságába is. Sok cikke jelent meg a lapban, és a Philatelica is több tanulmányát közölte. A csehszlovák Filatelié-ben Szlovákia postatörténete című munkája jelent meg, és többször hívták előadást tartani Szlovákiába. Az Il Nuovo Corriere Filatelicóban jelent meg a magyar posta történetét a kezdetektől 1850-ig taglaló munkája.

Társszerzője a Bélyeglexikonnak és a A magyar posta bélyegelőtti bérmentesítései és bélyegzői című kézikönyvnek, melyben egyedül jegyzi Budapest postatörténetét.

Hosszú élete alatt Bér Andor, akár a tárgyi világhoz, akár az emberi közösségekhez való viszonyát tekintjük, sokat adott kortársainak s az utókornak. Legyen példa élete, munkássága mindannyiunknak! (Szabó Jenő, a Philatelica 11/1 számában közölt írása nyomán)

Fiumei származású, 1908-ban jelentkezett jelentkezett először a magyar bélyegekkel foglalkozó szakíróként Szekula Béla Briefmarken-Verkehr című, korának legszínvonalasabb, nemzetközileg ismert és elismert filatéliai lapjában.

A debreceni bélyeggyűjtők 1925-ben történt egyesületbe tömörülésében nagy szerepet játszott, aki ekkor már korának legkiválóbb filatelistái közé számított. .

Legjelentősebb, máig ható filatéliai műve a debreceni megszállási bélyegek két kiadásban megjelent monográfiája. Amíg nem sikerül arcképét megszereznünk, emlékül e helyen egy "Zona" felülnyomású bélyeget és a debreceni egyesület egyik jegyzőkönyvéből vett aláírását mutatjunk be.

Híres DDSG gyűjteménye a 2000-es WiPA tiszteleti osztályában szerepelt, amiből itt a legnagyobb ritkaságot, 2010-es Corinfila árverésen mintegy 2 millió forintnak megfelelő svájci frankért elkelt kék Calafat bélyegzésű tripla súlyú levelet mutatjuk be.

Az olasz, francia és német nyelvet egyaránt jól beszélő filatelista fiatal diákként Párizsban, a Sorbonne egyetemen tanult, majd 1904-ben Budapesten szerzett jogi doktori oklevelet. 1899-ben az Iparművészeti Múzeum könyvtárosa lett, majd 1911-től az iparművészeti iskola igazgatója, 1925-1934 között az általa újjászervezett Egyetemi Nyomda főigazgatója. A Magyar Néprajzi Társaság társelnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke, az Országos Iparművészeti Társulat tiszteletbeli tagja volt.

Legjelentősebb írásai is a könyvnyomtatás és könyvdíszítés témakörével foglalkoznak, filatéliai szempontból azonban számunkra fontosabbak: "Adalékok az 1867-es postabélyegkiadáshoz", "Adalékok az 1871-es kőnyomtatású bélyegeinkhez" és "A távírdabélyegek" című, kéziratban maradt tanulmányai, melyekre a Monográfia szerzői forrásmunkaként használtak fel és ezért tartalmukat gyakran idézik illetve hivatkoznak rá.

Czakó bélyegtörténeti kutatásai során az 1871-es kiadásra vonatkozó még ki nem selejtezett minisztériumi és államnyomdai ügyiratokat mind felkutatta és tanulmányát az 1940-es évek elején azok alapján írta meg. Az általa felkutatott akták számos addig ismertetlen, és az 1871-es bélyegkibocsátás megismeréséhez nélkülözhetetlen adatot tartalmaztak. Az eredeti akták a II. világháború folyamán sajnos megsemmisültek, de Czakó ezekre vonatkozó jegyzetei, néhány ügyirat általa készíttetett másolata és a tanulmánya fennmaradt. Mindezek - közöttük olyan minisztériumi és államnyomdai ügyiratok tartalma is, amelyekre már Payer Béla és Rédey Miklós is hivatkoztak, illetve kivonatosan vagy teljes szövegükkel közöltek is műveikben - ma már egyedüli forrásai az 1871-es bélyegkibocsátás történetének és e bélyegekre vonatkozó néhány igen értékes adatnak.

Könyvalakban egy filatéliai tárgyú műve jelent meg "A bélyeggyűjtés értelme" címmel 1941-ben Budapesten. Filatéliai könyvtárát, kéziratait és iratmásolatait a Bélyegmúzeumnak adományozta, ezért látható itt közölt képe a Bélyegmúzeum donátorainak falán.

A svájci filatélia nagy szakértője volt. 1994-96 közötti írásai a Bélyegvilágban a bélyeggyűjtés történetével, és az első magyar ballonpostával foglalkoztak.

A "Magyarország levél és újságbélyegei 1871-1898" című első magyar filatéliai szakkönyv szerzője, amit Pozsonyban publikált 1898-ban - első alkalommal még csak mindössze 12 oldalon!, - majd bővítve 1905-ben. Ismertsége és elismertsége oly magas volt, hogy arcképét halála után négy évvel az 1922-ben rendezett Bélyeghét alkalmával az itt látható emlékbélyegen is megörökítették.

Krajcáros postabélyegeink vésetjavításainak felfedezője és egyben első jelentős kutatója is. E munkájáért kezdetben értetlen és éles támadások érték, ám Payer Béla védelmébe vette, majd maga is segédkezett Dessewffynek a vésetjavítások rendszerezésében.

Kevésbé ismert viszont, hogy a magyar filatélia ezen egyik legkorábbi jeles alakja nem csak a postabélyegekkel foglalkozott. Feltehetően még a 19. század második felében keletkezett, már akkkor fogazat-, vízjel- és színváltozatok szerint feldolgozott illetékbélyeg-gyűjteménye a legrégebbi ilyen magyar gyűjtemény, amelynek létezéséről tudomásunk van. Ez a gyűjtemény a kincstár kárára elkövetett korabeli okmánybélyeg-bélyeghamisításokat korát messze meghaladó módon teljes iratokon tartalmazta! Az ilyen darabok ritkaságának ismeretében könnyen lehet, hogy épp ebből a gyűjteményből származik az 50 krajcáros címlet ismert legkorábbi dátumú (1879.dec.16) itt bemutatott hamisítványa.

Egyik legaktívabb tagja volt a Mafitt-nak és a főként testvérszervezetünknek, a német Arge-Ungarn-nak, melynek hosszú ideig sikeres és eredményes elnöke is volt. Évtizedeken át foglalkozott filatéliával, mielőtt az nyugdíjbavonulását követően már szinte egyfajta hivatásává vált. Minden érdekelte, ami a magyar filatáliával kapcsolatban volt, soha, semmilyen kérdést nem hagyott megválaszolatlanul, kutatásai révén szerzett hatalmas tudását mindig önzetlenül és készséggel osztotta meg. Czirók Dénessel közösen írt színes, gazdagon illusztrált szakkönyvet az 1867-es díjjegyesek bélyeges díjkiegészítéssel való használatáról, mely 2002-ben jelent meg német nyelven "Ungarische Zusatzfrankaturen auf den Korrespondenzkarten 1869 und 1871" címmel.

Örök érdeme a magyar filatélia számára, hogy évtizedeken át húzódó filatéliai vitát követően az ő érvei győzték meg az osztrák filatélia nagyjait arról, hogy az 1867-es kiadás már az első magyar bélyegkiadásként kerülhetett be a 2007-ben megjelent Ferchenbauer katalógus IV. kötetébe.

Békés megyéből indult, tanári diplomát szerzett és Budapestre került. A bélyeg színes világa rabul ejtette, előbb cikkeket írt a Filatéliai Szemlében, majd 1969-81 között szerkesztője lett. Szívén viselte az ügyet, hogy az ifjú nemzedék számára bemutassa a bélyegek varázslatos világát. Alapító tagja volt az Országos Ifjúsági Bélyeggyűjtő Bizottságnak, az Országos Ifjúsági Filatelista Vetélkedő számára számtalan forgatókönyvet készített, tevékenyen részt vett a lebonyolításában.

A kilencvenes évektől a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Filatéliai Szakosztályának elnöki tisztségét látta el hosszú éveken keresztül. 2004-ben már nem vállalta az újbóli felkérést. Visszavonult, azt mondta, pihenni szeretne... (Nagy Milada a MÚOSZ honlapján megjelent nekrológja nyomán)

A megszállási felülnyomások elismert szaktekintélye. Bejegyzés nélkül, a gyűjtők által elfogadott bélyegszakértőként, "Flasch" szövegű szignóval működött, mely a hazai bélyeg-árveréseken rendszeresen felbukkan hitelesítő megjegyzésként az ilyen tételek leírásánál. A megszállási felülnyomások garanciajeleit össezfoglalaló kitűnő és hiánypótló munkája 1998-ban jelen meg német nyelve az ArGe-Ungarn kiadásában "Garantiezeichen auf ungarischen Überdruckmarken" címmel.

Csepregen született, tanulmányai elvégzését követően édesapja, Floderer Jenő csepregi "Megváltó" patikájában gyakornokként ismerkedett meg a gyógyszerészettel. 1931-ben gyógyszerészi és 1932-ben gyógyszerészdoktori diplomát szerzett, majd 1939-ben Rockefeller ösztöndíjat nyert, amivel az USA-ban tehetett tanulmányutat. Visszatérve 1941-től a budapesti Wander Gyógyszergyár analitikai laboratóriumát vezette. 1953-tól a gyógyszerésztudomány kandidátusa, 1955-1957 között az MTA kémiai osztályának szaktitkára volt. 1960-tól nyugdíjba vonulásáig az EGYT gyógyszergyár orvostudományi osztályát vezette és egyúttal a gyár bélyegkörének, és a MABÉOSZ parafilatéliai szakosztályénak is vezetője is volt.

A gyűjtők a magyar ajánlott ragjegyek változatait a kiadások és külső megjelenésük szerint sorolják be, ezt már a két világháború között megkísérelték, de ennek csak kézírásos formái maradtak fenn. Egységes katalogizálásukat a Filatéliai Szemle 1957/6. 1958/1. számaiban dr. Hollaender György közölte először, majd megállapításai és rendszerezése nyomán Floderer feldolgozta saját gyűjteményét. Az így született ragjegy katalógust a MABÉOSZ igényes, színesben illusztrált kiadványban 1981-ben jelentette meg.

Floderer húszéves korától, hat évtizeden át foglalkozott mind az osztrák, mind a magyar illetékbélyegekkel. A fennmaradt példányok jelentős része e működésének köszönhetően kerülte el az irattári megsemmisítést. A kezében megfordult bélyegek egy részének alsó sarkában kis piros "Fl" gyűjtői szignó is őrzi emlékét. Kiemelkedő gyűjteményeinek magyar és nemzetközi kiállításokon való bemutatásával és munkásságát összegző, "A magyar okmánybélyegek kézikönyve" c. munkájával alapozta meg az okmánybélyeggyűjtés hazai újraéledését.

Ez volt az első, teljeskörű, illusztrált, a különlegességeket is szisztematikusan számbavevő és értékelő magyar katalógus, mely egy kötetben tartalmazta valamennyi magyar vonatkozású illetékjegyet. Bár a könyv W. Ittel szerkesztésében folytatásokban már 1880/83-ben megjelent az American Revenuer-ben, de csak a Mafitt megalakulását követően, Surányi László szervezőerejének, Gary Ryan anyagi támogatásának és Voloncs Gábor alkotó közreműködésének volt köszönhető, hogy a kézirat - ahogy a magyar filatélia történetében jelentős munkák (katalógusok, sőt, monográfiák) esetében több alkalommal is, - nem veszett el, hanem leadását követően több mint tíz éves hányódás után, még a szerző életében nyomdába kerülve, 1991-ben magyar nyelven is megjelenhessen.

Debrecenben született, szülei egyetlen gyermekeként. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát, majd az Magyar Nemzeti Onkológiai Intézetben helyezkedett el. 1956-ban emigrált az Egyesült Államokba, ott fejezte be szakmai tanulmányait. Rhode Islandon a Nuclear Medicine kórház vezetőjeként dolgozott és a Brown University School of Medicine alapító adjunktusa volt.

Nemzetközi FIP zsűror volt, a világ egyik legátfogóbb gyűjteményének tulajdonosa, mely az 1600-as évektől napjainkig kiadott bélyegek tízezreiből állt. (forrás: hmaa.org)

Hadtörténész és filatelista. A Royal Philatelic Society tagja és 1993-ban a "tekercs" (Roll of Distinguished Philatelists) első és mindmáig egyetlen Magyarországon élő magyar aláírója. Nemzetközi tekintélyű FIP zsűrorként évtizedeken át dolgozott nemzetközi és hazai kiállítások zsűrijében, gyakran annak elnökeként. A FIP zsűriszabályzatainak első magyar fordítója. Történelemtudományi könyvei mellett a filatéliában fő filatéliai műve a "Magyarországi lengyel katonai táborok postája 1939-1944". 2015-ben posztumusz megjelent könyvének címe "A bélyeg világtörténetéből".

Fő műve példaértékű filatéliai helytörténet: Sárvár postatörténete. Fordulatokban gazdag, kalandos életútját internetes önéletrajzában örökítette meg, mely nem csak igényesen szórakoztató irodalmi mű, hanem egyben rendkívül tanulságos és elgondolkoztató is.

Krajcáros bélyegeink egyik legkiválóbb szakértője, A magyar bélyegek kézikönyve 3.3. fejezetének megalkotója, több Philatelica tanulmány szerzője. Élete szorosan a bélyegekhez kötődött. A klasszikus magyar bélyegek, de különösen a levélboríték rajzú krajcáros kiadások minden különlegességét ismerte, és úttörő munkát végzett ez utóbbi kiadások bérmentesítéseinek rendszerbe foglalásával. Korai távozása ellenére filatéliai munkásságával végleg beírta nevét a magyar bélyeggyűjtés legkiemelkedőbb alakjainak sorába.

Budapesti ügyvéd, aki a maga korában páratlanul gazdag magyar pénzügyfilatéliai gyűjteményt épített fel. Nevéhez fűződnek az 1924-1938 közt megjelent legkorábbi magyar nyelvű okmánybélyeg katalógusok, továbbá számos e területet népszerűsítő írás, az első magyar okmánybélyeg kiadás alnyomat-változatainak felfedezése, valamint a magyar ajánlási ragjegyek katalógizálási alapjainak lerakása is (Filatéliai Szemle, 1957-59 között). Utbbit végül Hollaender jegyzetei felhasználásával dr. Floderer István fejlesztette tovább a magyar ragjegyeknek a MABÉOSZ kiadásában 1981-ben megjelent első katalógusává.

A Mafitt alapító tagja

Pedagógus család gyermekeként látta meg a napvilágot Budapesten. Érettségi után elektromérnöki, később mérnök-közgazdász diplomát szerzett. Képzettsége, magas szintű német és angol nyelvtudása filatéliai munkásságában is nagy segítséget jelentett. Igazi kutató típus volt, precíz és kitartó, aki a legkisebb részletekben is a legnagyobb alapossággal mélyedt el. Egyik tanítómestere dr. Rend Ferenc volt, tőle tanulta meg a megszállási kiadások fontos ismertetőjeleit. A magyar filatélia minden területén otthon volt, kedves területei a díjjegyesek, a gépi bélyegzések, a megszállási kiadások voltak, az ezekkel foglalkozó számos szakirodalmi műben konzulensként segítette a szerzőket (Simády-katalógusok, Magyar Bélyegek Monográfiája VII. kötet, Hodobay-katalógusok, Mihályfi-katalógus). A filatélia technikatörténeti oldala is rendkívül vonzotta, műszaki szaklapokban is gyakran publikálta ezzel kapcsolatos munkáit. A Filatéliai Szemlében megjelent írásainak se szeri se száma, a lap egyik legtermékenyebb munkatársa volt. Cikkei közérthetőek, témaválasztásai meghökkentően jók, mindig jó érzékkel talált rá filatéliánk fehér foltjaira, vagy feledésbe merült, fontos adatokra. A Philatelica folyóirat szerkesztéséban — és szerzőként is — sokoldalúan működött közre. A "Bélyegiskola" részére készített kivonatos, summázó tanulmányai ma is helytálló és tanulságos olvasmányok.

A váratlan, ám sok szenvedés után bekövetkezett halál hetvenes évei elején ragadta el őt tőlünk, nemcsak nagy tudású társunkat, hanem egy igaz barátot, egy szerény, minden hivalkodástól tartózkodó polihisztort.

Lapszerkesztő, az 1920-as évek neves filatéliai szakírója és katalóguskészítője. Nevéhez fűződik Than Mór első magyar bélyegtervének - a szabadságharc utáni körülmények miatt 76 évvel megalkotása utáni - nyilvánosságrahozatala 1924-ben. Gazdagon illusztrált katalógusának a Czakó által vezette Egyetemi nyomdában készült 1927-es, igényes kivitelű hatodik kiadásának címoldalát már e bélyegterv színes képe díszíti.

A tervet, melyet Jászai nászajándékba kapott apósától, a Kossuth-bankók gépmestere, Urshitz Jakab őrizte meg a szabadságharc utáni vszedelmes időkben egy Petőfi kötet lapjai között. Ma a Bélyegmúzeum állandó kiállításának részeként látható. A bélyegtervről Jászai is árult színes másolatokat, de az már társaságunk érdeme, hogy e nemzeti ereklye képe újabb 72 év eltelte után, az itt bemutatott 1996-os Mafitt-emlékívvel végül a gyűjtők széles köréhez is eljuthatott.

A filatélia nemzetközi síkon is kiemelkedő alakja . 1998-ban V. Harald norvég uralkodó arany fokozatú kitüntetését kapta a köz kiemelkedő szolgálatáért, főleg a NORVEX 97 világkiállítás megszervezéséért. 1992-ben és 1996-ban a régebbi Mafitt-tagok személyesen is találkozhattak vele az EUROFILEX'92 kiállításon, ill. a világtalálkozón. A FIP postatörténeti szekciójának vezetőjeként évtizedekig jelentős szerepet játszott a világkiállításokon. Gyűjtési területei között fő helyen állt a Felvidék bélyeg előtti bélyegzéseinek kutatása. Egykori gyűjteménye a besztercebányai postamúzeumban látható, ahová ez az anyag személyes ajándékaként került.

Az Arge Ungarn fiatalon elhunyt elnöke, a magyar bélyegek nagy szerelmese volt. Évtizedeken át rendszeresen járt Magyarországra, minden évben többször is láthattuk. A Mafitt majd minden rendezvényén személyesen is jelen volt, és sok magyar ismerőse közt otthonosan mozgott a MABÉOSZ cserenapjain, a "zsibongóban" is. Az 1919-es Tanácsköztársaság és a koronainfláció időszakának jó ismerője volt, utóbbiról saját kaidásában könyvet is megjelentetett. Fogazat- és vízjelállások szerint gyűjtött minden Koronaidőszakhoz kötödő magyar bélyegkiadást, az illetékbélyegeket is beelértve. Gyűjteménye a próbanyomatokra is kiterjedt, itt az 1903-as okmánybélyegkiadásunk színpróbái láthatók ebből. Hatalmas magyar gyűjteményt és még nagyobb űrt hagyott maga után vártalanul és fiatalon bekövekezett halálával.

Kallós Péter
1944.01.02. — 2005.11.23.

A tematikus gyűjtés hazai megszervezésének fáradhatatlan szervezője, aki e téren az első sikeres magyar tematikus kiállító is volt. Részletesebben: önéletrajz.

Dr. Kamody Miklós
1918.11.13. — 2004.11.13.

Életének nagy részében a Magyar Postát szolgálta, postatörténeti kutatásai jelentősek. Főleg az északkeleti régió múltját kutatta, ebben a témakörben születtek legfontosabb munkái: II. Rákóczi Ferenc postája, és ami nemzetközileg is ismertté tette: a tokaji és homonnai átütéses fogazás történetének kikutatása. Részletesebben: önéletrajz.

Sokáig volt a soproni bélyeggyűjtés motorja, egész életében szívvel lélekkel élt és mindvégig tett is a magyar filatéliáért. Hazaszeretete korán felkeltette figyelmét az I világháború utáni és 1956-os soproni felülnyomások iránt és jó érzékkel, időben ismerte fel ezek ma már elismert történelmi-filatéliai jelentőségét. Helybéli lévén, eredeti forrásokhoz hozzájutva, mindkettőből jelentős gyűjteményt épített fel. Mind a soproni 1956-os felülnyomásokról 1991-ben tartott Mafitt székfoglalójának, majd a 25 évvel későbbi, egylapos "Gyűjteményeink gyöngyszemei" című IV. Mafitt szalonhoz adott bemutatójának is ezek voltak a témái.

Nemzetközi hírű gyűjteményéből származik az egyik un. "Kőbánya levél" az 1867-es piros 3 krajcáros tévnyomatával, amely az eddigi legmagasabb áron elkelt magyar filatéliai objektum. Ezt a 1960-as években még 80 ezer forintért adta el egy világhírű osztrák gyűjtőnek, Anton Jergernek. Jerger halála után a Corinfila árverésén ez a levél 500.000 svájci frankon kelt el, azaz a jutalékot is beszámítva jóval 100 millió forint feletti összegért. A levélnek egyetlen párja van, amely ezt megelőzően mintegy 10 évvel egy Hungarofila-árverésen jutalákkal együtt számítva 40 millió feletti árat ért el, majd a Bélyegmúzeum letétjébe került, ahol jelenleg is az állandó kiállítás részeként látható.

Postatörténeti kutató filatelista volt, a bélyegelőtti és a az inflációs levelek neves gyűjtője és kitartó, sikeres kiállítója. 1953-tól csatlakozott az előző évben alakult Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségéhez (MABÉOSZ), ahol évtizedeken át vezette a szövetség egykori Békéscsabai Vasutas Bélyeggyűjtő körét. Pályafutása során több mint ötven kiállításon vett részt és nyert számos magas elismerést. Gecsei Lajossal együtt írt "Postatörténeti emlékek Békés vármegyéből" című könyve 1970-ben jelent meg. Érdemei elismeréseként a MABÉOSZ és a Mafitt is tiszteletbeli tagjává választotta. Részletesebben: életrajz.

A színesszámú krajcárosok ívhely-jellemzőivel és utánmetszéseivel évtizedeken át végzett filatéliai kutatásai eredményeit a Mafitt kiadásában két könyvben publikálta az ezredforduló első évtizedében. Ezek a téma - a legjobb magyar filatelisták évszázados - kutatásainak mindmáig legrészletesebb összefoglalását adják. Bővebben: önéletrajza a 2000-es évekből.

Madarász Gyula
1900.02.08. — 1981.01.28.

1900. február 8-án született Budapesten minden idők egyik legnagyobb magyar filatelistája. Fiatalon fordult a bélyeggyűjtés felé, huszonegy évesen már kutatásokat végzett a Postamúzeumban és tanulmányokat készített. Huszonöt éves fejjel már jól ismert bélyegszakértő, véleményét itthon és külföldön egyaránt respektálták. A klasszikus magyar bélyegek legnagyobb szakértője volt, aki az angol Hugo Griebert és a belga Jan Palmans munkáit ötvözve összegezte az 1871-es kőnyomatos bélyegek típusait, ívhelyekre azonosítva. 1939-ben kereskedői iparengedélyt kért, de elsősorban nem megélhetési célokkal, hanem azért, hogy minél jobban otthon legyen a bélyegek forgásában, minél több anyaggal találkozhasson. Számos kitűnő gyűjtemény létrehozásában segédkezett. Nemcsak a magyar bélyegeket ismerte, széles ismeretanyaga volt a világ bélyegeiről is, és tudását állandóan, igényesen gyarapította.

A világháború és az utána következő évtizedek komoly törést okoztak a magyar filatélia sorsában, így az ő életében is. Nyugaton ünnepelt és elismert szaktekintély lehetett volna, itthon ugyan az elismerést megkapta, de szürkén, a háttérben dolgozva fáradozott a magyar bélyegért. A külfölddel való kommunikációs problémák, az utazási korlátok jelentősen csökkentették működése hatásfokát, de ilyen körülmények között is fókusza volt a világ magyar filatéliájának - ő volt a "pápa". Egyénisége, tisztessége, precizitása, hajthatatlan következetessége méltóvá is tették őt erre. Hatalmas munkát végzett a Bélyegmúzeum anyagának rendezésében, az ő érdeme az "első kétkrajcáros" felfedezése és ismertetése. Önálló munkái is rendkívül jelentősek (Magyar bélyegkülönlegességek, Bélyegkatalógus 1971), szakcikkei ugyancsak, ám legjelentősebb műve mégiscsak a Magyar Bélyegek Monográfiája FIP aranyérmes III. kötetének 1871-es része.

Madarász élen járt azok között, akik harcot indítottak az 1867-es kiadás magyar voltának elismeréséért. Noha ennek teljes sikerét már nem érhette meg, személyes tekintélye révén még kézbe vehette az Yvert katalógus korrigált kiadását. Mindent megtett azért, hogy a magyar bélyeg nemzetközi tekintélye megmaradjon, ezt támasztották alá angol és német nyelven megjelent cikksorozatai a legtekintélyesebb nyugati szaklapokban. Nemzetközi elismertségét bizonyítja az 1971-es világkiállítás National Grand Prix-jének elnyerése.

Tudásánál csak szerénysége volt nagyobb. Bár nagyon magas mércéi voltak - nem kötött barátságot könnyen vagy gyorsan, - mindig segítőkész volt, készséggel adta át ismereteit. Legkedvesebb tanítványa Sipos Józsefné volt, akivel évtizedeken át dolgoztak együtt a Bélyegmúzeum anyagán. Sajnos egészsége élete utolsó éveiben megrendült, még jobban visszavonult, de halála napjáig a filatélia és a magyar bélyeg iránti felelősség vezérelte. 1981. január 28-án kialudt földi életének lángja, de életművét, alakját őrzi a Bélyegmúzeum, a katalógusok, a szakcikkek, a lexikonok sora és a filatelisták emlékezete.

Írásai a magyar filatélia legfontosabb elemei. Összefoglalva — mivel fő munkáit már megemlítettük — közreadjuk a Filatéliai Szemlében 1953 és 1975 között megjelent írásait (ill. az ő munkásságát érintő cikkeket).

A Filatéliai Szemle évfolyama és száma:

A Mafitt két ötletgazdájának egyike és tiszteleti elnöke

Kolozsváron született, édesapja, Makkai Sándor református püspök, egyetemi tanár és író. Az ifjú László 1935-ben szerez történelem-magyar szakos tanári képesítést a kolozsvári egyetemen. 1935-36-ban két félévet hallgat a budapesti egyetemen, majd 1937-ben doktorál kelet-európai történelemből. Közben a református lelkészi képesítést is megszerzi. 1942-től a kolozsvári, 1946-tól a budapesti egyetem magántanára. 1946-49 között hosszabb időt tölt külföldön. 1949-ben kinevezik a Történettudományi Intézet munkatársává. 1950-51-ben Sárospatakon egyháztörténetet tanít, egyidejűleg a Magyarországi Ökumenikus Bizottság főtitkára. 1955-ben elnyeri a kandidátusi fokozatot és 1960-tól a MTA főmunkatársa. Számos történeti bizottság tagja. 1971 után újra aktívvá válik a református egyházban is, hatékonyan szervez és dolgozik. 1987 óta a MTA rendes tagja. Halála előtt, 75. születésnapján a Debreceni Teológiai Akadémia doctor honoris causa oklevéllel és címmel tüntette ki. Noha tele volt tervekkel és tenni akarással, elképzeléseit már nem valósíthatta meg, 1989. december elsején, hosszas betegeskedés után elragadta a halál sorainkból.

A fentiek jól mutatják, hogy Makkai László tehetsége sokirányú volt, ahogy vállalt feladatai is sokfélék voltak. Adottságaiból, talentumaiból a tudomány és az egyház szolgálatán túl a magyar filatélia is részesült: a tudós és teológus egyben kiváló filatelista volt, a bélyegek és a postatörténet szerelmese és tökéletes ismerője. Nagy szerencsénk, hogy ott találjuk őt nagy jelentőségú szakmunkáink, a Monográfia (lásd az 1965. évi I. és az 1968. évi III. kötetet) és A magyar posta bélyegelőtti bérmentesítéseinek és bélyegzőinek kézikönyve (1990.) szerzői sorában . Lebilincselő stílusban és logikával vezeti be a gyűjtőket a postatörténet rejtelmeibe, amit maga is művelt, hiszen kiállítási anyagaival - portós küldemények, kiegészített díjjegyesek, táviratok - számos sikert könyvelhetett el. A bélyegek tudósaként nagy szerepe volt a Mafitt létrejöttében, mintegy összekötő kapocs volt a filatelisták és a Magyar Tudományos Akadémia között. Sajnos betegsége már nem tette lehetővé aktív részvételét a megalakulásban. A Társaság alakuló ülésén dr. Makkai Lászlót tiszteleti elnökének választotta.

Edwin Müller mérnök Bécsben született, 1916-17-ben önkéntes katona volt Hajmáskéren. A háború után, 1920-tól "Die Postmarke" címen lapot adott ki Bécsben, mely hamarosan a világ egyik legelismertebb filatéliai folyóirata lett. Az e lapba írt számtalan cíkke nyomán vált a világ egyik legelismertebb filatéliai szakértőjévé. Ennek nyomán kulcsszerepe volt az emlékezetes, világszerte nagy elismerést kiváltó 1933-as WIPA megrendezésében is.

Az Anschluss után, 1938-ban emigrált az Egyesült Államokba, és nevét ettől kezdve angolosan Edwin Mueller-nek írta. New Yorkban élt, ott írta az 1851-1863 közötti osztrák-magyar-lombardia bélyegzések első nagy pontértékelő katalógusát. Mueller együttműködve a bécsi Otto Friedl (aki Rudolph Friedl fia és bélyegkereskedő- szakértői munkásságának világhírú folytatója vvolt) bélyszakértői szolgáltatást is nyújtottak erlsősorban a klasszikus európai bélyegekhez, közösen hozzásegítve a világ filatelistáit ezek tanulmányozásához és gyűjtéséshez. Neve a magyar markofiliai gyűjtők köröében még ma is jól ismert, ugyanis mindmáig használják Müllernek a postabélyegzőkre alkototo tipizálási rendszerét, sőt esetenként akár még a Ryan-katalógusok megjelenése előtt általánosan használt "Müller-pontokat" is.

Az osztrák-magyar klasszikus kiadások és bélyegzések nagy szakértője, az egész világon elismert Friedel Expert Commitee tagja volt. Friedl elhunytát követően Herbert Bloch-al, New York híres klasszikus szakértőjével vizsgálta és szignálta karakterisztikusan szép aláírásával az egész világ klasszikus bélyeganyagát. Bélyegkereskedőként nyaranta minden évben, hónapokon át vadászta szerte Európában az általa jól ismert bélyegzéseket. Ezeket aztán második hazájába visszatérve az 1954-ben alapított saját cége korának híres, szinte fogalommá vált "Mercury" aukcióin értékesített.
(Készült Otto G. Schäffling, a Filatéliai Szemle 1961/11-12 számában megjelent írása, és az angol Wikipedia felhasználásával.)

Egyszerű pékmesterként látszólag nem sok közössége volt a filatéliához, míg 1944-ben, mikor a helyzet katasztrofálissá vált, akkor tízéves fiával Mák L. Múzeum-körúti bélyegüzletének szorgos látogatójává vált, és megkeresett napi forgalmát az akkori újdonságokba fektette. (Szerencsére nem csak abba...) Később, 60-as éves fejjel ismét felélénkült érdeklődése a bélyegek iránt, és immáron mint a Mabéosz tagja, rendszeres látogatója volt az ottani börzének. Autodidakta módon, rövid idő alatt fantasztikus tudást szerzett a magyar postatörténet minden ágazatában, és így viszonylag jó árakon vásárolt meg sok-sok ritkaságot.

Nemsokára érdeklődési területeiből kikristályosodott a magyar légiposta története, amiből évek alatt egyedülálló gyűjteményt hozott össze. Ez nemsokára nemzetközi szinten is elismerést nyert és számtalan arany-ezüst- vermeil érmet halmozott össze vele. Számos cikke jelent meg a Philatelicában. Akkoriban már Bécsben élő filatelista fiával nagyon gyümölcsöző szimbiozist alkottak. Rendkívül szorgalmas kiállitás-látogató volt, még magas korában is vállalta a strapás külföldi utakat.

Külön meg kell említeni a fehérnépek között magasan értékelt humorát, kedvességét és bókjait, amelyek sok anekdota alapját képezik. Emlékét a Nagy Ferenc vándordíj őrzi, melyet évről-évre a legjobb magyar légiposta-gyűjtemény nyeri el.

Budapesten született, középiskolai tanulmányait a III. ker. Árpád reálgimnáziumban végezte, ahol 1942-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a Műegyetem építészmérnöki karán folytatta 1942 és 1944 között, amikor a kar felső osztályait az Egyetemi Tanzászlóaljba sorozva Németországba vitték. Ott folytatták tanulmányukat először Breslauban, majd Halleban. A berlini magyar kormány rendeletére Dániába kellett költözniük, ahol a német kapituláció után a Dán Vöröskereszt oltalmába kerültek. A hallgatók egy része 1945 őszén hazatért, de többen a külföldön maradást választották, úgy Orbán is, aki 1946-ban kapott tartózkodási és munkavállalási engedélyt egy építészeti irodában, ahonnan 38 évi tervezői munka után nyugdíjba vonult. 1948-ban dán lánnyal kötött házasságot, amelyben 3 gyerek született. 1954-ben kapott dán állampolgárságot.

Orbán 1948 óta tagja a silkeborgi bélyeggyűjtő egyletnek, 1953 és 1968 között tagja volt a Koppenhágai Filatelista Egyletnek, 1974 óta tagja az amerikai, angol és a német magyar egyleteknek. 1980-88 között tagja volt a Nemzetközi Bélyegszakértők Egyesületének.

1962 és 1982 között résztvett 22 kiállításon - ezek közül 13 a FIP védnöksége alattin -, amelyeken 13 ezüst-, 5 vermeil és 4 aranyérmet nyert. 1967-ben és 1971-ben kapta a Mabéosz aranyjelvényét, 1974-ben az aranygyűrűjét, a Térfi Béla-vándordíjat, a Schiller Dénes-vándordíjat, majd 1996-ban a Gervay Mihály-díjat. Több mint félszáz cikke jelent meg magyar, német, angol és dán nyelven.

A krajcárosaink ívhely-jellemzőit kutató nagyhírű "Pákozdi-Petrovits-Orbán trió" meghatározó egyénisége volt. Páratlan munkát végzett a borítékrajzú krajcárosok előállításának kutatása terén, amint azt a Monográfia III. kötete és a Philatelica tucatnyi száma bizonyítja. Jelentős részt vállalt Gary Ryan bélyegzéskatalógusainak összeállításában, lektorálásában és kivitelezésében. Hatalmas könyvtára a magyar postatörténet egyik leggazdagabb tárháza volt, ám csak segédanyag ahhoz a hatalmas tudáshoz, ami a fejében volt és amit mindig készséggel állított a magyar filatélia szolgálatába. Kiterjedt levelezése szinte minden komoly magyar filatelistát érintett, többnyire ő segített az itthoniaknak adatokkal, tanácsokkal. Nagyon sok anyagot küldött a Posta- és Bélyegmúzeumnak is.

74 évesen, súlyos betegség után szólította el közülünk a halál. Személyében a huszadik századi magyar filatélia egyik legnagyobb, meghatározó alakját veszítettük el.

Debrecben született, jogi tanulmányai tanulmányai az első világháborúban megszakadtak. Az őszirózsás forradalomban a nyíregyházi forradalmi katonatanács tagja lett. A Tanácsköztársaság idején az Új Szabolcs szerkesztője, majd a Nyírvidék (a Szabolcs vármegyei direktórium hivatalos napilapja) belső munkatársa, végül szerkesztője volt. A román megszállás alatt letartóztatták, a Budaházy-különítmény fogságából átszökött Csehszlovákiába. Hat évet élt emigrációban, előbb Csehszlovákiában, később Ausztriában. A Kassai Újság, az Uzhorodi Déli Újság című napilapoknál dolgozott. Évekig tudósítója volt a Bécsi Magyar Újságnak és a Kolozsvári Keleti Újságnak. Később a magyar emigráció bécsi képes hetilapjánál, a Panorámánál dolgozott.

Visszatérve az emigrációból, magyar filatéliai szaklapok: 1926-tól a Filatéliai Kurír majd 1940-től a Magyar Bélyegújság szerkesztője. E lapok elsődleges célja a magyarországi bélyeggyűjtés népszerűsítése, az ehhez elengedhetetlenül szükséges ismeretterjesztés és szervező munka volt. Ennek során Kölbig Ferenc és Hollaender György támogatásával világelsőként a postabélyegeknél addigra már régóta meghonosodott albumokéhoz hasonlóan előnyomott albumot jelentetett meg 1935-ben a magyar illetékbélyegek gyűjtői számára.

1933-tól a Főváros és Vidéki Bélyeggyűjtők Egyesülete (FÉVBE) első elnöke. Ebből az egyesületből alakult 1952-ben a MABÉOSZ XIV. kerületi köre, melynek működésében már kimaradt, mivel még korábban, 1945 nyarától az újságíró szövetség Szovjetunióba emigrált-internált-deportált csoportjának volt a titkára, majd a Jövendő című képes hetilap belső munkatársa. 1947-1950 között a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság sajtóügyeit vezette. 1951-től nyugdíjazásáig a Sport Lap- és Könyvkiadónál előbb korrektor és lektor, később a lektorátus vezetője volt. Fia, Örvös Lajos neves író, műfordító. Szerkesztésében számos filatéliai élet működőképességét segítő szakmunka készült: Filatelisták almanachja (Nyíregyháza, 1918); Első magyar filatelista címtár (Bp. 1927; 1929; 1931); Filatelista kis kalendárium (Bp. 1931); A vidéki filatelista könyve (Bp. 1935).

A magyar filatélia meghatározó egyénisége, akit a bélyegek iránti fogékonysága, rendkívüli intelligenciája, precizitása a legkiválóbb szakértők és szakírók sorába emelt. Mivel a háború után nem volt esélye komoly karrierre (repülőtiszt volt), a bélyegek fel fordult, itt teljesíthette ki rendkívüli képességeit. A Magyar Bélyegek Monográfiája egyik szülőatyja, a BÉVI (Bélyegvizsgáló Állomás) egyik kulcsszemélyisége, a Philatelica főszerkesztője, aki éppúgy ismerte borítékrajzú krajcárosaink titkait, mint az 1945/46-os infláció ezernyi részletét, vagy éppen a csillagvízjelek különlegességeit — filatéliai polihisztor volt minden vonatkozásban, remek írói vénával megáldva (érdemes elolvasni az ő tollából Filatéliai Szemlében az 1971-es világkiállítás értékelését). Óriási tudásával törpe káderekhez kellett alkalmazkodnia és igazodnia, amit esetenként nehéz volt elviselnie. Sasként kellett repülnie a verebek és varjak között. Talán ez is közrejátszott, hogy fiatalon, 63 évesen távozott közülünk. Korai halála nagy vesztesége a magyar fialtéliának.

Jan Palmans belga filatelista kutatásai alapozták meg és tették lehetővé az 1871-es kő- és réznyomatos kiadások fogazati ívrekonstrukcióját. Ahogy H. Griebert angol létére elsőként különítette el a kőnyomatos 5 krajcáros típusait, úgy fedezte fel a belgiumi Jan Palmans — noha nem ismerte a magyar nyelvet és nem kötötte semmi Magyarországhoz — az 1871-es bélyegek fogazásának sajátosságait, meghatározva a százas ív minden egyes ívhelyének jellemző fogazási képét. A fénykép, amit a rekonstruált százas ívről készített, A Magyar Bélyegek Monográfiája III. kötetének 293. oldalán látható. Az osztrákoktól vásárolt használt keretfogazó-gép tűi egyenetlenül helyezkedtek el, ennek következtében az 1871-74 között gyártott bélyegek fogazása olyan, hogy a százas ív bélyegei között nem találunk két egyformát. Ezt fedezte fel Jan Palmans. Kutatási eredményeit 1967 januárjában először Hollandiában publikálta, majd február-márciusban a Filatéliai Szemlében is, Szepes Aladár fordításában. Valójában a Palmans-féle fogazási rekonstrukció tette lehetővé a kőnyomatos címletek típus szerinti ívhely-azonosítását, amit Madarász Gyula végzett el, és az 1968-ban megjelent III. Monográfia-kötetben kiválóan foglalt össze.

Jan Palmans nyolc éves korában kezdte a bélyeggyűjtést. A magyar bélyegek felé 1950-ben fordult, már túl a harmincon, mert egy tapasztalt barátja azt tanácsolta, hogy egy adott kiadásra összpontosítson. Az irodalomban körülnézve figyelme Magyarországra, a színes számú krajcárosokra terelődött a bélyegek változatos fogazása és az érdekes lemezjavítások miatt. 1954-ben megkapta első vermeil érmét, de a zsűri azt javasolta, hogy bővítse ki a gyűjteményt az 1871-es kiadással, valamint a megelőző osztrák bélyegekkel. A tanácsot megfogadta, két évvel később már aranyérmet kapott anyagára. A nemzetközi kiállításokon - számos nagy kiállításon - fokozatosan haladt a bronzéremtől (1955) az AMPHILEX 67 aranyérméig és magyar különdíjig, majd 1971-ben a budapesti nagy aranyéremig. Ezután az anyag még négy évig szerepelt a különféle FIP-kiállítások tiszteleti osztályaiban.

A halála előtti években egészségi okokból visszavonulni kényszerült a filatéliai életből is, gyűjteményét a budapesti Bélyegmúzeumnak ajándékozta, közel félezer kő- és réznyomatos bélyeget, ívhelyre azonosítva és tanulmányként feldolgozva 35 kiállítási lapon. A 2000. évi Mafitt-szalon keretében a látogatók ezt az anyagot is megcsodálhatták.

Nyolcvankettedik születésnapját négy nappal élte túl. Életpályájának az a része, amely a magyar bélyeggyűjtés mezsgyéjén ívelt át, csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel méltatható. Nevét és munkásságát megőrizzük a magyar filatélia nagy alakjai között, elgondolkodva azon, hogy eléggé becsüljük-e mi itthon azokat a csodálatos magyar bélyegeket, amelyekbe ő fél évszázada beleszeretett...

A Mafitt alapító tagja

Nyitrán, a Zobor vidékén született, ahol Bartók és Kodály annyi szép népdalt gyűjtött. Mint sok más kortársa, gyermekként költözött át a Paulik-családdal a csonka hazába, Cegléden tanult, majd Kőbányán. Szüleit korán elvesztette. Az 1920-as évek vége felé öccsével együtt Belgiumba, flamand nyelvterületre küldték a Belgium és Magyarország között létrejött gyermeküdültetési program keretében, ami kétségtelenül mély nyomokat hagyott benne. Egyetemi tanulmányait a pécsi egyetem állam- és jogtudományi karán végezte, eközben dolgozott is az Egyetemi Kisebbségi Intézetben. Nagy hatással volt rá politika-professzora, Krisztics Sándor, aki tagja volt a magyar békedelegációnak Trianonban. Az egyetemen életre szóló útravalót kapott saját megélt sorsának tapasztalatai mellé. 1938-ban Párizsban, a College Catholique-ban kollégista társa volt a későbbi francia elnöknek, Mitterand-nak. A második világháború éveiben sorsa Erdélyhez köti: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács főtitkáraként dolgozik. A stockholmi nagykövetnek, Ullein-Reviczky Antalnak komoly külföldi tervei voltak vele, de a németek 1944. március 19-i bevonulása londoni kiküldetését hamvába fojtotta. Budapest ostromát a budai várban vészelte át. A "malenkij robot"-tól Wallenberg menlevele mentette meg. 1945 után a szakma bástyái mögé vonulva kereste az értelmes emberi cselekvés lehetőségét. Képzettsége, nyelvismerete és munkatapasztalata révén 1955-ben kaphatott komoly beosztást Budapesten, mint közlekedéstudományi kutató (addig Pécsett éldegélt, és bélyegkereskedőként próbált megélni). Ezt követően számos intézményben tevékenykedett, és külföldön is elismerést vívott ki (az ARL Hannover 1978-ban levelező tagjává választotta). 1991-ben, 78 évesen szerzett kandidátusi fokozatot. Több száz cikke, tanulmánya jelent meg közlekedéstudományi témában.

Filatelistaként is tudós volt, aki - hatalmas műveltsége révén - a postatörténet minden ágában otthon volt. A filatélia és a történelem számára elválaszthatatlan volt. Filatéliai írásai is történelmi vonatkozásúak: a területváltozások postatörténetét kiválóan publikálta a Philatelica különböző számaiban. A tábori posta, a bélyegzések, a küldemények különféle típusai nyitott könyvként álltak előtte. A rendszerváltás után a bélyegek világából újra kilépve a politika és a történelem vált írásai meghatározó indítékává: 1990-ben jelent meg "A trianoni határok" című elemző könyve, és közvetlenül halála előtt, 1996-ban "A békeszerződések katasztrofális következményei" című munkája. Mindezek mellett számos publikációja jelent meg különböző irodalmi folyóiratokban is. Ahogy történelmi ismeretei nagyban segítették filatéliai tevékenységét, ugyanúgy szolgáltak segítségül a filatéliai ismeretek a politikai és történelmi összefüggések átlátásához és láttatásához: ebben kortársai között ő volt a legnagyobb.

Széles látókörű, nagy tudású, európai formátumú ember volt, akinek tipikus sorsa csak részben engedte kivételes képességeit megfelelően kibontakoztatni. Mindig hazáját akarta szolgálni, akkor is, amikor a hatvanas években Budapesten bélyegüzletet akart nyitni, hogy a színes címkék gyűjtése mellett az igazi filatéliai kultúrát képviselhesse — nem engedélyezték. Életútja minden mostoha sors ellenére gazdag és termékeny, és ebben a filatélia is jelentős helyet foglal el.

Ravatalánál a Mafitt búcsúbeszédben méltatta pályáját és életműve jelentőségét.

Dr. Payer Béla
1850. — 1923.február 22.

A Berner Briefmarken Zeitung (berni bélyeg újság, ismert ma is megjelenő svájci szaklap) 1915-1917. folyamán közölte folytatásokban Payer Béla ismert szakírónk Magyarország bélyegeiről írott munkáját. E mű a magyar bélyegek első, 1916-ig terjedő monográfiája. A levél-, újság- és portóbélyegekre, továbbá a távírdabélyegekre, valamint a magánposta- és hírlapilleték-bélyegekre terjed ki.

A bélyegek alkotó tényezőin kívül a mű a bélyegkiadások történetét, a tervrajzokat és próbanyomatokat is ismerteti, felsorolja a bélyegek szín és egyéb változatait. A magyar fialtélia e nagy jelentőségű művének készítése során fedezte fel és használta elsőként filatéliai kutatásaihoz a szerző az első magyar bélyegkiadások teljes íveinek lenyomatát tartalmazó világkiállítási mintalabumokat.

Payer művében a nyomóformákra is kitért, és már a kőnyomatosok nyomóköveinek készítési módját is igyekezett megmagyarázni. Az 1874-es kiadástól kezdve, azóta elveszett hivatalos iratokból idézve elsőként közli a bélyegek példányszámainak államnyomdai adatait, így munkája forrásértékű volt a Monográfia szerzői számára. Amikor Dessewffy Miklóst vésetjavítási kutató munkája miatt éles kritikák érték, Payer állt ki elsőnek védelmére, majd ezt követően maga is segédkezett Dessewffynek vésetjavításaink rendszerezésében. Monográfiája 1920-ban a berlini Philipp Kosack & Comp. cég kiadásában is megjelent Die Briefmarken des Königreichs Ungarn (A Magyar Királyság Bélyegei) címmel 300 számozott példányban, mely 16 táblán tartalmazta az 1881-es levélbélyegek ívrekonstrukciós műmellékleteit.

Évtizedeken át fejlesztette szép és értékes gyűjteményét, mellyel külföldön és itthon az érmek és tiszteletdíjak egész sorát nyerte. Haláláig résztvett minden magyar filatelista szervezési és kiállítási munkában. Felejthetetlen filatelista munkáját a bel - és külföldi szaklapokban írott cikkei tanúsítják. Bélyeggyűjtőnél több volt, filatelista volt a szó legnemesebb értelmében. Munkásságával kezdődött a magyar filatélia története.

Az 1874 tavaszán az "Első Magyar Philatelista Egyesület" - mely a Monográfia szerzője, Névi Pál szerint valószínűleg az első bélyeggyűjtő egyesületünk volt, - megalakulásakor elnökéül Pollatschek Sándort szerette volna megválasztani. Szerénységénél fogva ő ezt azonban ellenezte, mert az év hat hónapját állandóan vidéken töltötte és megítélése szerint az elnöknek egész évben kell dolgoznia. Biztosította alapító barátait, hogy "munkájára a téli hónapokban számíthatnak, anyagi segítségére pedig télen-nyáron" és így javaslatára végül mást választották meg.

Pollatscheck Sándor hatvanhat éven át dolgozott a magyar filatélia "hőskorában" úgy, hogy irigyei nem voltak. Személyi, hiúsági kérdéseken mindenkor túltette magát és személye volt az a fix pont, akire mindenkor és mindenütt számítani lehetett. Egyesületi sovinizmus nem zavarta, azt kezdettől fogva mélységesen elítélte és ennek bizonyítására minden bélyeggyűjtő egyesületnek megalakulásától kezdve tagja volt. Magyar, de különösen angol és francia gyűjteménye korának világviszonylatban ismert és számontartott gyűjteménye volt. (Monográfia I/21. és 72. oldalai nyomán.)

(közlés Bándi Attila szívességéből)

Rátai Gábor
1941.06.14. — 2001. április 21.

Vérbeli kutató filatelista, sokoldalú gyűjtő és kiállító volt. Még hatvanadik évét sem töltötte be, tele volt tervekkel, kutatási célokkal, amikor elhatalmasodó betegsége, amely ellen épp a filatéliába kapaszkodva minden erejével szembeszállt, nem adta meg neki ezt a lehetőséget. Emberfeletti küzdelemben, a sokadik műtét után vett búcsút vett szeretteitől és a filatéliától, amely életének egyik értelmét jelentette.

Tizenöt évesen már a forradalom ügyéért harcolt, annak leverése után mechanikai műszerészként tudta elkezdeni felnőtt pályáját. 1967-ben elhagyta az országot, Svédországban talált Új otthonra. Itt szerezte üzemmérnöki és közgazdász diplomáit és svéd-magyar tolmácsként is hasznosította tudását. Az állampolgárság megszerzése után sokszor jött haza és gyakran látogatott el Erdélybe, hiszen már ekkor már fő gyűjtési területe volt az l944/45-ös helyi kiadások Észak-Erdély és Kárpátalja kiadásainak, felülnyomásainak kutatása, amit akkor még élő szemtanúk felkeresésével és dokumentumok gyűjtésével akart minél teljesebbé tenni. Gerincbetegsége miatt nyugdíjazták, és 1989-ben végleg hazatelepült.

A kilencvenes években teljesedett ki filatelista munkássága, ekkor készítette el kiállítási anyagait a Kárpátalján, Nagyváradon, illetve Zilahon kiadott bélyegekről, az ugyancsak korán elhunyt Néma Péter munkáját folytatva létrehozta ezeknek a csaknem fél évszázadig elhanyagolt területeknek rendkívüli mélységű adatbázisát. A kilencvenes években lett a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság tagja, majd hivatalos bélyegszakértő, amit nemcsak speciális tudása, de átfogó bélyegismerete és mindenre kiterjedő érdeklődése, ismeretanyaga is indokolt. Ekkor vállalta a külföldi bélyegeket gyűjtők szakosztályi titkári feladatának ellátását, amiről azonban elhatalmasodó betegsége miatt le kellett mondania.

Rátai Gábor halála a magyar filatélia egyik nagy vesztesége, mert épp tudása továbbadásában, a helyi kiadások gyűjtésének népszerűsítésében akadályozta meg őt a sors. Hiányozik számunkra személyisége, mosolygós-szúrós tekintete is, és ízes beszéde már csak emlékeinkben tolul majd fel. Őt magát második hazája fogadta be: végakarata szerint hamvait Stockholm közelében szórják a tengerbe.

Életműve nemcsak szép példája annak, hogy a bélyeggyűjtés magas fokú művelése milyen szoros kötődést és életcélt jelenthet, hanem azt is sugallja, hogy sokkal jobban kell figyelnünk egymásra, hogy az egyes gyűjtők mécsesének lángocskái ne szétszórt fénypontok legyenek, hanem közös tüzünk világosságot és meleget adó együttes forrásai. A közös cél és a közös tettek a biztosítékai annak is, hogy a hozzá hasonló filatelistáink emlékét, akik értelmüket és szívüket a ügyünk szolgálatába állították, nem engedhetjük feledésbe merülni.

Tatán született, (eredeti nevén Rohrbacher) középiskoláit ugyanott és Győrött, jogi tanulmányait Győrött és Budapesten végezte. 1891-ben a győri rendőrség szolgálatába lépett. Itt írta szakmai körökben figyelmet keltő első munkáját, amelynek hatására a budapesti főkapitánya fogalmazónak hívta meg saját szervezetéhez. A budapesti rendőrségtől mint főkapitány-helyettes vonult nyugdíjba 1926-ban. Aktív kora alatt számos önálló kiadványa és mintegy 400 szakcikke jelent meg. Filatélia szakírói munkássága szintén jelentős, és kiterjedt a saját koráig megjelent valamennyi magyar bélyegre. Csak példaként: 1921-ben a LEHE jelentette meg "Kőnyomatosaink" majd 1924-ben " Az utolsó krajcárosaink, a fekete értékszámúak. (1888, 1898, 1899)" és a "Magyar Postabélyegek 1870-1916 című munkáit, melyekre a Monográfia szerzői is sűrűn hivatkoznak.

Gyűjteményét 1901-ben említik filatéliai szaklapban a nemzetközileg is ismert, hazai élvonalba tartozók között. Első bélyegszakértőnket tiszteljük benne, mert az 1906-ban alakult "Hunnia Bélyeggyűjtő Szövetség" által létrehozott bélyegvizsgáló állomás a bélyegek vizsgálatával mit "kiváló filatelistánkat" bízta meg.

Közismert és elismert szaktekintély volt. A mai MABÉOSZ elődje, az 1922. június 13-án végre megalakult a Magyar Bélyeggyűjtő Egyesületek Országos Szövetsége" alakuló ülésén Kölbig Ferenc javaslatára Rédey Miklóst a szövetség korelnökévé, majd a szövetség később indított lapjának első főszerkesztőjévé választotta, és az 1923. december 20-tól 27 közt rendezett II. Országos Levélbélyeggyűjtői Héten a bíráló bizottság tagjaként is működött.

Foglalkozását tekintve állatorvos, nagy műveltségű és széles látókörű filatelista. A magyar bélyegek csaknem minden ágának jó ismerője, az ötvenes évektől bírósági szakértő. Néhány területen különösen jártas, az Osztrák Posta Magyarországon kiadásokat, a hírlapilleték-bélyegeket, továbbá az ún. "megszállási" kiadásokat kitűnően ismerte, de otthon volt a díjjegyesek világában és nem volt idegen tőle a modern filatélia sem. Kedves és jellemző mondása volt, hogy "az én motívumom a szép bélyeg."

Bélyegszakértői működésének emlékeként aláírása megtalálható számos BÉVI (a MABÉOSZ Bélyegvizsgáló Állomása) által vizsgált filatéliai objektumon is. Kiállítási anyagaival sokszor nyert komoly díjakat, és e munkájával jelentős mértékben hozzájárult a magyar bélyegnek nagyjából 1980-as évek közepéig-végéig tartó, külföldön sajnálatos módon meglehetősen gyenge lábakon álló hírneve öregbítéséhez. A Magyar Bélyegek Monográfiája társszerzője, annak II. és III. kötetében több fejezet szerzője. A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége Tudományos Munkaközösségének megalakuláskori (1968) tudományos felelőse, később elnöke. A hetvenes évek közepén még ott találjuk a Mabéosz vetélkedőjének zsürijében, mint elnököt. A nyolcvanas évek elején betegsége miatt már egyre kevésbé aktív, ám tudásának átadásában ekkor sem fukar. A korszak nem kedvezett ismeretei kellő módon való továbbadásának, de a Monográfia kötetei méltóan őrzik emlékét. Hűséges tanítványa volt Hrabál László, aki mindig büszkén vallotta dr. Rend Ferencet tanítómesterének, a Mabéosz aranygyűrűsének és tiszteleti tagjának.

Budapesti középiskolai tanár, aki 1884. és 1900. között, 16 évig a LEHE első elnöke volt. E minőségében volt a 1886. január 27-i, első - világviszonylatban is a kilencedik feljegyzett, - nemzetközi visszhangot kiváltó magyar bélyegkiállítás egyik fő szervezője is.

Nagy hírű gyűjteménye nemzetközi kiállításokon is több alkalommal az elsők közt szerepelt. Ebben például az 1871-es kőnyomatos sorunk legmagasabb értékű címlete, a 3 krajcáros használatlanul, teljes ívben volt megtalálható, mely feltehetően a posta 1878-ban magánszemélynek eladott maradt készletéből származott.

E gyűjteményt 1905-ben többheti átvételi eljárás után a lipcsei Senf cég vásárolt meg, mintegy 200 ezer Korona (mai vásárlóértéken mintegy 2 millió Euro, vagyis több mint fél milliárd forint) értékben. Ferrary gróf (az 1910-1920-as években a világ legnagyobb gyűjteménye) és más ismert nagy gyűjtemények legszebb magyar és osztrák bélyegei Richter gyűjteményéből származtak. A használatlan kőnyomatos 3 krajcáros ívet a magyar filatélia örök kárára a Senf cég filatéliailag barbár módon feldarabolta és bélyegzőjével hitelesítve egyenként értékesítette, mert ezek közt ma már mindössze csak néhány pár akad.

Amint az eladás ténye nyilvánosságra került, az eladót itthon a szemrehányások özönével árasztották el, mert szerintük azt hazánkban is ugyanolyan jól értékesíthette volna - bár mai szemmel ez még az akkori hazai viszonyokat is tekintve nem tűnik túl valószínűnek. Annyi biztos, hogy ez esetben mai Bélyegmúzeumunk hazai anyaga nyilvánvalóan még gazdagabb lehetne.

Gary Sidney Ryan londoni ügyvéd kétségkívül minden idők leghíresebb magyar származású filatelistája volt. Gyűjtői tevékenységét kezdetben a klasszikus magyar bélyegekre és postatörténetre, majd később, az 1990-es évek fordulójától az illetékbélyegekre koncentrálta. Ezért is támogatta minden lehetséges módon a magyar pénzügyfilatéliai szakirodalom korábbinál magasabb szintre emelését, aminek eredménye lett 1990. és 2013. között három kiváló és nemzetközi sikerű magyar szakkönyv megszületése.

Több jelentős filatéliai irodalmi alkotása közül is kiemelkedik kettő: az 1980-ban angolul megjelent "The cancellations of Hungarian post offices on the first five issues of Austrian stamps, 1850-67, during the Austrian administration" című bélyegzéskatalógusa, melyért még ebben az évben meghívták a tekercs aláírására. Ezt 1888-ban követte a folytatás, melynek megalkotásában korának nagy géniusza, Orbán Ferenc is segítette: "The Cancellations of Hungarian Post Offices on the First Issue of Hungary 1867-1871" címmel. Ezzel újabb, és még magasabb csúcsokat hódított meg: elnyerte a Royal Philatelic Society London Crawford érmét, és következő évben Frankfurtban a ritkán megítélt Irodalmi Nagydíjat is.

Robson Lowe és Ronald Butler társaként Ryan volt az egyik szervezője és alapítója 1990-ben a "The Revenue Society of Great Britain" (későbbi nevén The Revenue Society) pénzügyfilatéliával foglalkozó, azóta is jelentős taglétszámmal működő, sikeres nemzetközi társaságnak. Ezt követően hamarosan, a FIP elnökségében végzett szervező munkájának eredményeként vált lehetségessé, hogy a FIP kiállításokon az illetékbélyegeket befogadták az éremmel díjazható kiállítási versenyosztályok közé.

Bár már nem itthon született, Magyarországot (is) hazájának tekintette és rendszeresen hazalátogatott, ahol számtalan barátja és ismerőse volt. Fontosnak tartotta és ahol csak lehetett, mindenben támogatta a Mafitt céljait és rendezvényeit egyaránt.

Gyűjteményeit még életében magyar filatelisták segítségével bontotta részekre és a Christie's árverésein keresztül "osztotta szét" az arra igazán érdemes, széles gyűjtői közösség között. Ezért sok magyar gyűjtemény legjobb darabjainál látható még sokáig az "ex Ryan" megjegyzés. Életrajzában az angol wikipédián a gyűjtőket haláláról értesítő e-mail későbbi dátumából származó, valószínűleg kirthatatlan tévedés miatt 2008-nak van feltüntetve - de mi, a vele halála pillanatáig kapcsolatot tartó örökké hálás magyarok, persze pontosan ismerjük a valóságot.

1969-tól kezdve a Filatéliai Szemlében megjelent írásaival fáradhatatlan szorgalommal, számtalan cikkel gazdagította a magyar postai díjjegyes nyomtatványok addig meglehetősen elhanyagolt szakirodalmát. Munkásságának eredménye mind díjjegyeseink mind azok típusainak úttörő katalogizálása, mely 1983-89 közt jelent meg három kötetben, összesen több, mint 500 oldalon. Neve a magyar filatelisták számára a Simády-katalógusszámok mindennapos gyűjtői és árverési használata folytán vált halhatatlanná.

A magyar Filateliai Vállalat, majd a Bélyegmúzeum munkatársaként dolgozott. A Bélyegmúzeumban a magyar és világ bélyeganyaggal foglalkozott és az 1871-—1925 közötti klasszikus magyar bélyeganyag, valamint számos speciális területet felölelő gyűjtemény kezelője volt. Az 1971. évi világkiállításra Madarász Gyula bélyegszakértő irányítása alatt feldolgozta az 1971. évi Magyarországon gyártott bélyegeket, a kőnyomatos sorozat ívrekonstrukcióit. Ez a gyűjtemény 1982-ben Párizsban a francia-magyar nemzetközi kiállításon ezüstéremrangú oklevelet és emlékérmet kapott.

Történeti kutatást végzett a Magyar Országos Levéltárban. A feltárt dokumentumok alapján könyvekben dolgozta fel az 1867. évi bélyegkiadás, az 1848—49-es magyar szabadságharc posta-, valamint tábori postájának történetét. Könyveivel nemzetközi bélyegkiállításokon számos érmet és oklevelet nyert. A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége 1980-ban Térfi Béla, 2002-ben Kossa István irodalmi vándordíjjal ismerte el publikációs munkáját.

1973-tól a MABEOSZ tagja volt. Alapító tagja volt 1975-ben a Magyar Filatéliatörténeti Tudományos Társaságnak, 1991-ben pedig a Magyar Filatéliai Tudományos társaság (Mafitt) felvette tagjai közé. A Mafitt 1996. évi magyar posta - és bélyegtörténeti világtalálkozóján és a 2000. évi osztrák-magyar találkozón előadást tartott.

A Mafitt alapító tagja és tiszteletbeli elnöke

Az utóbbi évek divatos frázisa, hogy "mindez nem jött volna létre, ha nincs......." - nos, a magyar filatélia számos vívmánya, eredménye, szakirodalmi alkotása nem jött volna létre, ha nincs Surányi László.

A Mafitt megalakításának egyik fő motorja, aki a Társaság megalakulásának évében (1989) már 74 éves volt. Más ilyenkor már otthon ücsörög a televízió előtt, vagy szundikál a kiskertben, ő pedig fiatalokat megszégyenítően szervezett, intézkedett, dolgozott, újabb és újabb ötleteket csiholva magából. Egészen haláláig tevékeny és fiatalos maradt, és bár szép életkort ért meg – 82 évesen távozott el közülünk, egy tavaszi estén csendesen elaludva –, soha nem jutott eszünkbe, hogy megöregedett. Ő fiatal maradt, csak fizikuma fáradt el, az 1996-os szimpóziumon már reszketett a keze, amikor a táblára írt, de lelkületén, lendületén nem fogott az idő.

Elkötelezett baloldali ember volt, fiatalságának megpróbáltatásai és hatásai meghatározták világszemléletét. Hatgyermekes családból származott, apja vágóhídi munkásként tartotta el a családot. Elemi és polgári iskoláit Debrecenben végezte. Tehetségére cserkészparancsnoka is felfigyelt, de gimnáziumba íratásához hiányzott a pénz. Szabóinas, majd elektrotechnikus tanuló lett. Édesanyját l5 évesen veszítette el, a család Budapestre költözésével barátait is szülővárosában hagyta. Kereskedőinasként korán a baloldali mozgalmakhoz csapódott, a Demény-frakcióhoz csatlakozva. 1936-ban vezetőségi tag lett, majd az Országos Ifjúsági Bizottság tagja. Sok érdekes emberrel ismerkedik meg, művészekkel, írókkal, zenészekkel, színészekkel. Kórustag, eszperantista, túravezető, színjátszó.

1940-ben behívták katonának, gyomorfekélye miatt többször került kórházba. Bátyját 1942-ben a 2. Hadsereg büntetőszázadával a Don-kanyarba vitték munkaszolgálatra. Ősszel már nem volt az élők sorában. Mivel a családban már volt hősi halott, egy miniszteri rendelet alapján mentesítették a szolgálat alól, de 1944-ben mégis behívták munkaszolgálatosként. A bevagonírozás során megszökött és 1945. január 17-ig bujkált. Az oroszok bejövetelével felvette a kapcsolatot régi elvbarátaival, a fővárosi közigazgatásnál dolgozott, majd V. kerületi KMP ifjúsági titkár lett. Pártmegbízásból kerül a cserkészethez, 1945-ben részt vett a moissoni Jamboreen Franciaországban. 1948-tól a Cserkészszövetség elnöke, az iskolák államosítása és a cserkészet megszüntetése után feladatként a csillebérci úttörőtábor szervezésével, építésével és vezetésével bízták meg. Szervezi az ifjúsági munkát, közben tanári diplomát szerez.

1956 után az úttörőmozgalom vezetője. 1959-ben a Külügyminisztériumba hívják, ahol először a magyar emigrációval foglalkozik. Ebben az időben már egyre többet foglalkozik filatéliával (módszertani könyvecskéje a fiataloknak már korábban megjelent), részt vesz a Mabéosz munkájában, a Magyar Bélyegek Monográfiája szerkesztésében.

Külügyi tevékenysége öt éven át Bécshez kötötte, ahol a nagykövet helyetteseként – időszakosan ügyvivőként – tevékenykedett. Ezt követően négy évet tölt itthoni munkával, majd Nyugat-Berlinbe küldik, ahol megszervezi és három évig vezeti az első magyar külképviseletet (konzulátust). 1977-ben tér haza és egészségi állapota miatt nyugdíjazását kéri. Budapestről Perbálra költözik.

Filatéliai tevékenysége ekkor csúcsosodik ki - mindenütt ott van, ahol szükség lehet rá. Főleg a szakirodalmi hiányosságok felszámolását szorgalmazza az Irodalmi Bizottság elnökeként. A Szövetség alelnöke, tekintélyét igyekszik a fejlődés szolgálatába állítani, akár a Nyugattal való kapcsolat, akár a megszállási bélyegek elfogadottságának, vagy akár a megkövesedett szövetségi mechanizmusok felszámolása tekintetében. Pákozdi László halála után a Philatelica főszekesztőjeként minden kör számára ingyenessé akarta tenni a periodikát. 1982-ben elindítja, szervezi és megvalósítja a Gondolat Kiadó közreműködésével A magyar bélyegek kézikönyve kiadását. Szinte egy személyben tartja a külföldi egyesületekkel a kapcsolatot, Gary Ryan és Orbán Ferenc személyes jóbarátja. Minden hozzá forduló gyűjtővel levelez, segít, közbenjár, oktat, vitatkozik. Az 1867-es kiadás ügyének egyik hazai élharcosa, nagyon nagy szerepe van a bélyegek magyar voltának elismertetésében. Magánkezdeményezésű emlékív-felülnyomása miatt a Mabéosz elnöksége megfosztja alelnöki címétől, alantas sajtótámadások is érik, amit derűvel és igazának tudatában visel.

A nyolcvanas évek második felében a Bélyeglexikon, a közismert nevén Bér-Makkai-Surányi bélyegzéskatalógus és a Floderer okmánybélyeg-katalógus létrehozásában és kiadásának tényleges megszervezésében elévülhetetlen érdemei vannak - ezek a művek nélküle talán soha létre sem jöttek volna.

A Mafitt alelnökeként aktívan és ötletgazdagon szervezte a Társaság életét. A "Kézikönyv" külföldi kiadásának szerzői jogdíjából hozta létre a Gervay Mihály Magyar Postatörténeti Alapítványt (sajnos a könyv külföldi kiadására a szponzor, Julian Clive halála miatt már nem kerülhetett sor).

Mint gyűjtő, korai időszakában munkásmozgalmi témáival tűnt ki, a Monográfia IV. kötetében pedig részletesen feldolgozta a Tanácsköztársaság kiadásait és tábori postáját. Később a klasszikus területeken érte el legkomolyabb kiállítói sikereit, elsősorban az újságbélyegeket, valamint a hírlapilleték-bélyegeket feldolgozó és sok külföldi kiállításon veretes érmeket hozó gyűjteményeivel (ez utóbbiak kedvezményes vásárlással a Bélyegmúzeum birtokába kerültek). Tábori posta és megszállási gyűjteményei is bizonyítják széleskörű érdeklődését.

A Szovjetunió vezérelte szocialista tömb összeomlása után is hű maradt elveihez, nem fordult szélkakasként, mint sokan mások. Ortodox baloldaliként, de mindig mély humánummal élte utolsó éveit is. Halálával nagy veszteség érte a magyar filatéliát, hozzá hasonló szervező és mozgató erő azóta sincs a bélyeggyűjtés színterén.

Nagyszebeni születésű törvényszéki szakértő, tagja volt a német filatéliai szövetségnek. Díjnyertes, a "Regatul" megszállási felülnyomások ívhely szerinti azonosítását lehetővé tevő, 1046(!) oldalas német nyelvű műve 1935-ben jelent meg két kötetben, "Hohere Philatelie. Die Philatelie der Zukunft." címmel, mely ma napig e felülnyomások szakértőinek bibliája. Itt bemutatott vizsgálójele nemzetközileg ismert és elismert.

A szlovákiai magyar kulturális élet egyik mozgatórugója, könyv- és lapkiadó, történész szakíró, aki 1990-1995 között Komárom alpolgármestere is volt. Több mint 20 könyv, és számtalan tanulmány fűződik nevéhez. Művei széles témakört ölelnek fel: részben eredeti szakmájához, a mezőgazdasághoz kötődnek, de felkutatta és lexikonba szedte az Árpád-kori templomokat a Nyitrai, a Nagyszombati és a Pozsonyi kerületben és feldolgozta a komáromi hírlapírás 200 éves történetét is. Tagja volt a MABÉOSZ Szlovák és Cseh Szekciójának, annak lapját az Orbis Pictust Dr. Soóky Dezsővel közösen szerkesztette 1994-1999 között.

Ami számunkra legfontosabb: összegyűjtötte és az itt külső borítójával bemutatott könyvében publikálta az 1882-1997. közötti magyar filatelista újságok adatait.

A Mafitt alapító tagja

Eperjesen, a Trianon után Csehszlovákiához került felvidéki városban született. A család kényszerű repatriálása után Sopron, Várpalota, majd Mád, végül Sárospatak voltak élete állomásainak jelentősebb színhelyei. Sopronban, a "hűség városában" végezte egyetemi tanulmányait. Bányamérnökként sem maradt "szakbarbár", humán műveltsége számos területen azok professzionális művelőiével vetekedett. Mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy fauna témájú bélyeggyűjteménye építésekor új, egyesített rendszertant dolgozott ki az állatfajokra.

A bélyeggyűjtésben is számos területen hatolt mélyre, a sportbélyegektől az okmánybélyegekig jelentős gyűjteményeket épített fel. Több kiállítási anyaggal vívott ki elismerést, így például az ajánlott leveleket feldolgozó válogatásával, és a határőrvidéki okmánybélyegeket bemutató kollekcióval, amelyekkel nemzetközi síkon is sikeres volt.

Legjelentősebb gyűjteményét, egyben szakírói munkásságának fő témáját a magyar posta-bélyegzések alkották, amelyeknek a XX. század utolsó harmadában legnagyobb tudósa volt (Kostyán Ákos munkáját folytatva). Gyűjteményében minden magyarországi postahely bélyegzései időrendben szerepeltek egészen napjainkig. Ezt a hatalmas ismeretanyagot a hozzá hasonlóan nagy tudású és elkötelezett filatelistával, Márfai Árpáddal együtt egy monografikus értékelő katalógusban foglalták össze 1995-ben (Magyarország postahivatalainak és postaügynökségeinek hely-, keletbélyegzései 1971-1920), amely magánkiadásban, Tomka Iván svájci magyar gyűjtő mecenatúrájának köszönhetően jelent meg. Sokszorosított formában, viszonylag kis példányszámban - a Bélyegmúzeum közreműködésével - került a gyűjtőkhöz a szintén ehhez a területhez tartozó pénzkezelési bélyegzők leírása és értékelése.

Munkásságát a Mafitt Gervay-díjjal ismerte el, a MABÉOSZ Okmány és Illetékbélyeg Gyűjtők Szakosztálya pedig első elnökévé választotta. E szakosztály "OKMÁNYBÉLYEG" című, évente több alkalommal, évi 100 oldal körüli terjedelemben megjelenő tartalmas lapját 1993-99 között élete utolsó hét évében magas kora ellenére is kitartóan szerkesztette, . Az általa szerkesztett lapszámok ma is elérhetők a szakosztály honlapján.

Hatalmas tudásával sohasem kérkedett, soha nem menedzselte önmagát. Szerény, egyszerű, befelé forduló, munkájában végtelenül alapos és kitartó mérnök és filatelista volt, annak a gyűjtőgenerációnak az egyik legnagyobb egyénisége, amely a XX. század utolsó harmadában vette át a stafétabotot a régi "nagyoktól". Barátként mindig mindenben számítani lehetett rá, tanácsaival sohasem fukarkodott, de másokra sohasem erőszakolt rá semmit. Emberként, kutatóként egyaránt példakép lehet a fiatalabb generációk számára.

Érettségi után az egyetemre nem vették fel, mert "kommunista ellenségnek" volt nevezve, így a Chinoin vegyészeti gyárban kapott állást. Részt vett az 1956-os forradalomban, ami után menekülnie kellett Magyarországról. 1956-ban Amerikába érkezett és Floridában, Miami városában telepedett le. A Coloradói Egyetemen kapta meg a kémiai felsőfokú képzését, majd utána ösztöndíjjal a Clevelandi Egyetemen szerezte meg a doktorátust, a magyar származású Nobel díjas tudós Dr. Oláh György irányításával. Már egyetemi tanulmányai idején is számos találmányt jegyzett az orvos-biológia szakterületen. Később a Miami Egyetem címzetes professzoraként a víztisztítás újabb módszereit kutatta.

Már gyerek korától bélyeggyűjtő volt, amely szenvedélyt Amerikában is magas fokon művelte. Nyugállományba vonulása után minden idejét a filatéliára fordította, és kimeríthetetlen energiája inspirálta a filatélia minden oldalának a művelésére. Aktív tagja volt az amerikai "Society for Hungarian Philately" és az angliai "Hungarian Philatelic Society of Great Britain" szervezeteknek, de a Mafittnak is. Több kiállítási gyűjteménye is volt, az egyik legsikeresebb a legkorábbi magyar légiposta történetét dolgozta fel és nyert vele Amerikában számos aranyérmet. Hatalmas gyűjteményei voltak a légipostán kívül a magyar megszállási bélyegekből, a magyar tengeri postából (Peterdi levelek), de intenzíven foglalkozott az 1945-46-os inflációval is. 1995-ben Bob Morgannal közösen elindították a hiperinfláció alatt létező légiposta levelek listába foglalását, ami azóta is folytatódik. A filatéliai sajtóban sok-sok cikk fűződik a nevéhez, az ezredforduló éveiben szinte nem volt olyan angol nyelvű folyóirat az előbb említett két nagy szervezet kiadásában, amelyben nem jelent volna meg cikke.

Dr. Szilágyi Pált, mint szabadságharcost, 2006-ban az American Hungarian Federation a forradalom 50.-ik évfordulóján, a Szövetség a legmagasabb kitüntetésével, a "Kováts Mihály Szabadság Éremmel" tüntette ki.

A Komáromban született, 1894-ben Selmecbányán erdőmérnöki oklevelet szerzett, majd az államerdészet területén dolgozott. A Monarchia bukását követően főerdőtanácsosként az Országos Közélelmezési Hivatalba kapott beosztást, majd a Tanácsköztársaság alatt a Közélelmezési Népbiztosság csoportvezetőjeként a gabonabegyűjtés kormánybiztosa lett.

A háborús viszonyok miatti nagy nehézségek közepette kitűnően láthatta el feladatát, mert a korábbi szerepválallása ellenére neve meglepő módon később mégis feltűnt gróf Bethlen István 1921-ben megalakított második kormányában, amelyben hat és fél hónapig volt közélelmezési tárca nélküli miniszter. Politikai szereplése ezzzel azonban mégiscsak véget ért.

Az 1930-as években már az Országos Erdészeti Egyesület alelnöke. E minőségében 1945-ben Budapesten a harci cselekmények lezárulása után az elnök akadályoztatása miatt, az Egyesület alelnöki kötelezettségét teljesítve egy kis ügyvivő elnökséget alakított a választmány elérhető és mobilizálható tagjaiból. Ez tette lehetővé tette a politikai élet világháború utáni új irányítói szempontjából kedveltnek egyáltalán nem mondható egyesület jogfolytonos túlélését. Ma sem tudjuk, hogy mikor és hogyan hagyta el az országot, csak azt, hogy Argentínában ért véget 90 évig tartó mozgalmas élete.

1943-ban jelent meg a LEHE kiadásában nagy műve a "Bélyegelőtti levelek és azok lebetűzései". Egyedülálló bélyegelőtti levélgyűjteményét a Magyar Bélyegmúzemnak adományozta. (Felhasznált forrás: Király Pál: Erdőmérnökök miniszteri székben (Erdészeti és Faipari Híradó, 2011. október 27.)
Munkásságáról Kardhordó Kálmán tartott Mafitt székfoglalót, 2009-ben.

Kalle Vaarnas a finn téli háborúban, ennek folytatásában és a lappföldi háborúban harcolt 1939-1945 között. E hat év alatt háromszor sebesült meg és elvesztette a bal kezét. 1945-ben a finn védelmi erők őrnagyaként vonult nyugdíjba. ezután több enciklopédia szerkesztőjeként, illetve főszerkesztőjeként a könyvkiadás területén tevékenykedett.

Életében a magyar filatélia meglehetősen népszerű volt Finnországban, és Vaarnas lett e terület vezető személyisége. Még egy társaságot is létrehozott 1948-ban az északi országok magyar gyűjtőinek, melynek elnöki tisztét az első öt éven át töltötte be. Számos aranyérmet nyert magyar gyűjteményével akkor, amikor az arany megszerzése a kiállítók 98%-ának csupán távoli, elérhetetlen álom volt. Magyar gyújteménye a bélyegelőtti, az OPM és az 1871-es Ferenc József fejes kiadások időszakát ölelte fel. Gyűjtötte és kiállította a magyar postai díjjegyeseket is. Filatéliai célja egy Finnország, Észtország és Magyarország hármas "törzsi gyűjteményének" összeállítása volt, ám filatéliai munkássága nem korlátozódott pusztán ezekre az országokra. Érdeklődése Németország, Belgium, a svéd tábori posta, a finn bélyegelőtti időszak, a finn díjegyesek és klasszikus finn postabélyeg-kiadásokra, tivábbá a finnek által birtokok külföldi területekre is kiterjedt.

1951 és 1957 között 12 cikket publikált a Philatelia Fennica-ban, a Finn Filatélia Szövetség folyóiratában. Az újság főszerkesztője volt a 2/1953 számtól kezdve. Itt látható arcképe a folyóirat ezen számából, 41 éves korából származik.

Az újságba öt cikkből álló, 27 oldalas monográfiát írt az 1871-es kiadásokról. További írásai Magyarország legrégebbi bélyegzőinek eredetét mutatják be a nagyhatalmak politikájának fényében. Kitér bennük a magyar szabadságharc alatti első bélyegtervre 1848-1849-ből; feldolgozza bennük a turulos kiadásokat 1900-1917 között, valamint az OPM időszak bélyegzőit. Emlékezetes önéletrajzi írása, hogy hogyan vált 1938-tól kezdve a magyar filatélia szerelmesévé, majd szakértőjévé. Saját szavai szerint néhány 1871-es Ferenc Józef fejes bélyeg egyetlen napi tanulmányozása azonnal rendkívül "erős filatéliai lázat" okozott számára.

1948-ban kiadta az "Unkarin vanhimmat postimerkit" (magyar legrégebbi postai bélyegek) című füzetet, finn és német nyelven is. Egy másik korai kézirata a "Kurzes Verzeichnis über die fremdsprachige Abstemplungen Ungarns 1850-71" (Magyar idegen nyelvű bélyegzők rövid útmuatója 1850-71) volt. 1956-ban ismét kiadta az Unkarin vanhimmat postimerkit nyomtatott füzetet (Magyarország legrégibb postabélyegei), ami nyilvánvalóan a Philatelia Fennicában 1955-1996 között publikált öt cikkének összefoglaló újraközlése volt.

Kalle Vaarnas országos, északeurópai és nemzetközi szinten állított ki 1948-tól az 1960-as évekig. Számos fontos pozíciót töltött be a finn filatéliában, csak megemlítve köztük az egyiket: 1951 és 1987 között 37 éven át a katona filatélisták társaságának elnöki tisztet töltötte be. Nemzeti szinten zsűror és bélyegszakértő volt. Életművét 1975-ben a Finn Filatéliai Szövetség Pro Philatelia aranyéremével ismerték el. (Irta: Jukka Mäkinen, Finnország)

Középiskolai igazgató, aki elsősorban a magyar klasszikus kiadásokhoz és a tévnyomatokhoz kapcsolódó, többszörös nemzetközi FIP aranyérmes kutató-gyűjteményeiről volt ismert, mint a magyar filatélia élvonalának mindvégig elkötelezett, nagyra becsült résztvevője. A Mafitt egyik alapító tagja volt, tisztségeket viselt a Mafitt-ban és a Mafitt Gervay Alapítványában. Említett kutatási területein jelentős volt hozzájárása az 1986-ban megjelent Magyar Bélyegek Kézikönyvének létrehozásához is. Szakcikkeit a Filatéliai Szemle és a Philatelica közölte. Utóbbinak még életének utolsó évében küldött tartalmas és színvonalas írásokat, melyek megjelentetésére sajnos már csak posztumusz, a 2016. év végi lapszámtól kezdve nyílt lehetőség. Lásd még: életrajz.

Vérbeli kutató filatelista, és nagy szerencsénkre, egyben termékeny szakíró is volt. A magyar klasszikus kiadásokkal kapcsolatos színvonalas tanulmányait a Filatéliai Szemle közölte 1954-1962 között, nyolc év alatt kereken 50 cikkben, vagyis ez idő alatt szinte havi rendszerességgel jelentkezett írásaival.

Az 1961-es nagy bélyegnapi kiállításon vermeil érmet szerzett magyar országgyűjteményével. Ekkor már közösen írták a Makkai Lászlóval Monográfia I. kötetéhez "A postabélyeg" című fejezetet, ami a hagyományos gyűjtési mód Visnya Sándor "vérében levő" mély filatéliai ismeretét igényelte. Az ebben kialakított fogalmi rendszer aztán a többi kötetet feldolgozását alapozta meg.

Az 1871-es réznyomatosokkal foglalkozva, az egy íven belül ismétlődő ismertetőjeleket állapította meg és két címlet metszetjavításait fedezte fel. Visnya e kutatásait az újnyomat-albumok százas bélyegívein végezte. Kézirata az ismertetőjelek leírását, vázlatát, valamint címletenként a jelek táblázatos kimutatását is tartalmazza. E kéziratára Madarász is többször hivatkozik a Monográfia e kiadást tárgyaló III. kötetében. A színesszámú krajcáros bélyegeknek is kitűnő szakértője volt, de sajnos nem érhette meg, hogy kutatásait a Magyar Bélyegek Monográfiájában összefoglalhassa. Munkáját jegyzetei felhasználásával így végül Makkai László öntötte könyvalakba a Monográfia III. kötetében. A Monográfia ezen kötete tehát jelentős részben Visnya Sándor munkásságán alapszik, és az 1971-es Budapesti nemzetközi bélyegkiállítás alkalmával ez volt az első olyan magyar nyelvű filatéliai szakmunka, amely irodalmi osztályban FIP aranyérmet nyert.

Visnya Sándor nevét 2010-es megalakulásakor a MABÉOSZ hagyományos gyűjtési móddal foglalkozó szakosztálya vette fel tisztelete jeléül (lásd honlapjukat az interneten).

Gyerekkorától gyűjtött, és már fiatalon megízlelte a klasszikus bélyegek szépségeit is. A hetvenes évek végén, felismerve, hogy a modern postaküldeményeket csak igen kevesen gyűjtik, érdeklődése a forgalmi kiadások bérmentesítései és a háborúk utáni inflációs időszakok postatörténete felé fordult. Erős hatással voltak rá a még élő nagy magyar gyűjtők (Madarász Gyula, dr. Rend Ferenc, dr. Makkai László, Pákozdi László) és sokat tanult tőlük. 1979-ben Surányi László meghívta a Philatelica címú filatéliai szaklap szerkesztőbizottságába, ami a harmincas éveiben járó fiatalember tudásának komoly elismerésének, és nagy megtiszteltetésnek is számított. 1982-86 között - 17 társzerző munkáját összefogva - Surányi László irányítása mellett szerkeszti "A magyar bélyegek kézikönyvé"-t. 1986-tól a MABÉOSZ elnökségi tagja, 1990. június 2-tól alelnök, majd Kocsis Tamás elnök 1991. január 29-i lemondása után a júniusi elnökválasztásig — amelyen nem kívánt indulni — megbízott elnök.

Kiállítóként 1988-ban portós anyagával Helsinkiben FIP aranyérmet nyert. Ugyanebben az évben vált tagjává a londoni Királyi Filatéliai Társaságnak (The Royal Philaelic Society London). A rendszerváltás adta új lehetőségekkel élve, 1989-ben dr. Makkai László akadémikus történészprofesszor, dr. Nagy Ferenc és az MTA főtitkára, dr. Láng István professzor kezdeményezésére, Bér Andorral és Surányi Lászlóval együtt szervezték meg a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság, a Mafitt alapítását, amelynek kezdetben alelnöke, majd titkára, később ismét alelnöke, végül 2002-től 2011-ig elnöke volt. 1990-től hivatalos bélyegszakértő, 1991-től az AIEP (a filatéliai szakértők nemzetközi szervezete) tagja lett.
A kilencvenes évek elején a Hungarofila Kft. egyik alapítója volt. Később a Mafitt szervezése, a filatéliai újságírás, valamint a szakértői és irodalmi vonal került tevékenysége előterébe. 1994-95-ben Londonban vett részt a Ryan-kollekció, az akkori legnagyobb magyar gyűjteménye nagy nemzetközi figyelmet keltő árverésének előkészítésében. 1996-ban az Állami Nyomda megbízásából készítette a "Bélyegkönyv" c. művét, amely a klasszikus magyar bélyegek történetét foglalja össze, szakszerű alapossága mellett élvezetes stílusú, több nyelvű olvasmányként, mindezek mellett ráadásul még pazarul illusztrálva is. A magyar filatélia népszerűsítésének mindmáig legnagyszerűbb alkotása! Filatéliai újságíróként számos cikket publikált. 1998-ban az ő tanácsára került hazai árverésre a legnagyobb magyar filatéliai ritkaság, az 1867-es piros 3 kr-os tévnyomat, amelyet 41,8 millió forintért vásárolt meg és helyezett letétként a Bélyegmúzeumba egy befektetői csoport. 2000 óta tagja az AEP-nek, az Európai Filatéliai Akadémiának, amely 2004-ben a "Mérite Philatélique Européen" éremmel ismerte el tevékenységét. A Mafitt elnökségről való 2011-es leköszöntét követően a Mafitt tiszteleti elnökévé választotta.

A Mafitt alapító tagja.

Tagunkként, majd 1994-től a Mafitt elnökségi tagjaként, az első Mafitt Szalonok szervezésében, az ezekhez kapcsolódó első emlékíveink tervezésén és kivitelezésén, valamint nemzetközi (elsősorban német és szlovák) kapcsolataink építésén dolgozott. Ennek során a Mafitt-ot előképének tekintő Szlovák Filatéliai Akadémia alapításából is kivette részét. 2002. és 2006. között Társaságunk alelnöke volt.

Professzionális grafikai és nyomdai ismeretek birtokában vált korának az újdonságok iránt mindig nyitott, rendkívül sokoldalú, és vitathatatlanul egyik legképzettebb, általánosan elismert magyar filatelistájává. Az 1990-es évek körüli két évtizedben a Magyar Bélyeggyűjtők Szövetségében is elismert személy volt, elnöke volt az Irodalmi Bizottságnak, vezette az egykori BÉVI-t és a MABÉOSZ gyorscsere-árveréseit. A 90-es években a MABÉOSZ ügyvezetőjeként is működött, melyről azonban belső konfliktusok miatt később lemondott. Ezt követően "Hobbifila" címmel önálló bélyegüzletet nyitott az Akácfa utcában, mely találkozóhelyként is funkcionált és aukciós házként is működött. Évente több alkalommal rendezett mindig színvonalas filatéliai árveréseket, és nem hivatalos bélyegszakértőjeként az AUT lyukasztások egyik általánosan elfogadott tanúsítója volt.

A magyar filatéliai élet önszerveződéseinek is mindvégig aktív részese volt, ennek során az ifjú gyűjtői nemzedék képzéséből és önzetlen anyagi támogatásából is mindig kivette a részét. Több - zömmel már internetes honlapjukon keresztül is megtalálható - MABÉOSZ-szakosztály létrehozásában vett részt, ezek: 1986-ban alapitó tagja volt a Csehszlovák (ma Szlovák és Cseh) Szekciónak is, ahol tevékeny munkát végzett, a Szekció ORBIS PICTUS című lapjában is megjelent több írása. 1991-ben az Okmány és Illetékbélyeg Gyűjtő Szakosztály (melynek rövid ideig titkára is volt), 2002-ben a Magyar Perfin Klub, 2006-ban az Emlékív és Levélzáróbélyeg Gyűjtő Szakosztály (ELGYűSZ). A 2005-ben alakult IBK-nak (Internetes Bélyeggyűjtő Klub) szintén aktív tagja volt és rendszeresen járt ki a magyar csoporttal Sindelfingenbe is. A 2009-ben alakult MABÉOSZ "Visnya Sándor" Hagyományos Gyűjtői Szakosztálynak tiszteleti tagja volt.

Egy alkalommal nemzetközi kiállításon is részt vett, vermeil (aranyozott ezüst) eredménnyel. Termékeny filatéliai szakiró volt. Neve már az 1986-os MBK (A magyar bélyegek kézikönyve) szerzői közt is szerepel, a perfin lyukasztásokra a figyelmet felhívó ismertető társszerzőjeként. 1990-ben - Gary Ryan kezdeményezésére és igényei szerint - részt vállalt a MABÉOSZ-ban egy akkor már több mint egy évtizede kiadatlanul fekvő kézirat, Floderer István "Magyar Okmánybélyegek Kézikönyve" átdolgozásában és nyomdai kiadásra való előkészítésében. Kezdeményezője és első szerkesztője volt az "OKMÁNYBÉLYEG" című, mindmáig fennálló szakosztálylapnak. Bár egyéb teendői miatt ennek szerkesztését a titkári teendőkkel együtt rövidesen átadta Szép Endrének, a lapba ezután is számos cikket írt.

Nagyobb terjedelmű és mindig igen színvonalas filatéliai cikkeit az erre inkább alkalmas, 1998-ban alapított, független Szabolcsi Bélyegújságnak írta. Foglalkozott az 1933-as bélyegháborúval, az 1938-as visszatérések bélyegzéssel, a kassai Ismét Magyarok Vagyunk felülnyomással. Több cikket publikált a News of Hungarian Philatelyben, a Brassovian Studiesban, szakértője volt a nagyváradi 44-es helyi kiadásnak. A várpalotai Trianon múzeum filatéliai anyagát ő készítette el.

Szakírói munkásságának saját maga által is legfontosabbnak tartott részeként az MBK és a Floderer-katalógus tartalmának szisztematikus feldolgozásával saját, szinte kimeríthetetlen tapasztalatait is hozzáadva folyamatosan bővítette a nemzetközi szinten rendszeresen magasra értékelt magyar bélyegkatalógust. Ennek a mintegy másfél évtizeden keresztüli, kitartó munkásságának köszönhetjük, hogy többek között megjelentek a katalógusban gyűjtők által régóta hiányolt helyi kiadások, a díjjegyesek, a tábori posta, a hotelposta, az állami okirati és illetékbélyegek, a községi és városi illetékbélyegek, így 1997 óta Magyar posta- és illetékbélyeg katalógus néven és egyre bővülő tartalommal vásárolhattuk meg e rendszeresen megjelenő könyvet.

Engesztelhetetlen ellensége volt a magyar filatéliai élet tisztaságát veszélyeztetőknek. Éles hangon, gyakran emelte fel hangját a bélyeg- és levélhamisítások, azok meggondolatlan terjesztői, és különösképp a magukat tudatlannak álcázó szélhámosok ellen. Mélyen megvetette a filatéliai közösséget ilyen önös célokra kihasználókat. Az utóbbi években fokozatosan visszahúzódott azon szervezetekből, amelyek megítélése szerint helytelenül, vagy erélytelenül képviselték a filatéliai közösség ügyét, és emiatt 2006-ban még Mafitt tagságáról is lemondott. Tagja maradt azonban az önállóan szerveződő, kis filatéliai közösségeknek, és a gyűjtői utánpótlás képzéséből és anyagi támogatásából is mindig kivette részét. Az Akácfa utcai kis boltban is mindig szívesen fogadta a jobbításért őszintén tevékenykedőket, és bélyeggyűjtés-történeti emlékeit csakúgy, mint kivételes filatéliai tudását örömmel osztotta meg bélyeggyűjtő barátaival. 68 évesen, korai és váratlan halálával pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Rendkívül átfogó és mély filatéliai tudást vitt magával, mely napjaink magyar bélyeggyűjtésének nagy vesztesége.

Ahogy mi ismerjük, Wittenberg Ede 1926-ban Baján született és élt érettségijének letételéig. 1944-ben besorozták, amerikai fogságba esett, majd kiszabadulása után Budapesten kezdett jogi tanulmányokat. A "fordulat évében" Jugoszláviába szökött, majd Olaszországba menekült. l952-ben érkezett Ausztráliába, ahol 1956-ban egy kis nyomdát vásárolt, melyből fokozatosan egy 150 fővel dolgozó nagyüzemet fejlesztett ki.

Magyarságához és gyermekkori hobbyjához, a bélyeggyűjtéshez hűséges maradt és 1996-ra világszínvonalú magyar gyűjteményt hozott létre. Ebben az évben Isztanbulban a világkiállításon - mindössze 5 kerettel - első bemutatkozása alkalmával rögtön nagy aranyérmet nyert a postatörténeti osztályban. A következő évben San Franciscóban ezt a kivételes eredményt a hagyományos osztályban is megismételte, majd a következő években további nagy aranyérmekkel gazdagította gyűjteményét. Volt jelölt kiállítási nagydíjra úgy a hagyományos, mint a postatörténeti anyagával is.

Mindkét gyűjteményét elsősorban kiállítási bemutatás céljával építette fel, melyekről halála után a David Feldman cég "Híres Bélyeggyűjtemények" sorozatában könyvet is jelentetett meg. Ennek köszönhetően valósághű formában csodálhatjuk meg a magyar filatélia gyöngyszemeit, mint a Homonna és Tokay fogazású bélyegekkel ellátott leveleket, felezéseket, vegyes bérmentesítéseket, ritka formájú vagy színes lebélyegzéseket, stb. 1996-ban és a következő években többször járt Magyarországon, a MABÉOSZ-ban 17 keretes bemutatót tartott, támogatást adott az ifjúsági gyűjtés céljaira.

A 2015-ben elhunyt Wittenberg Ede kiállítási gyűjteményeivel és eredményeivel méltán írta be a nevét a klasszikus osztrák-magyar filatélia olyan nagyságai közé, mint Anton Jerger, Gary Ryan, vagy Emil Capellaro. (Irta: Dr.Lippai Pál

1963-ban jelent meg itt látható bélyegzéskatalógusa. A MABÉOSZ Tudományos Munkaközösségének tagjaként egyik társszerzője a Surányi szerkesztésében 1986-ban kiadott "A magyar bélyegek kézikönyvé"-nek.